Meglepő, amennyire a közönség komálja ezt az új Rómeó albumot (lsd példának MAHASZ-lista első helyét az „isteni” Ákos lemeze előtt), a szakmai újságírás olyannyira hanyagolja. Mi most szakítunk e szomorú hagyománnyal. Egyik kolléga már korábban megpróbált szakítani vele, de két dalnál tovább nem jutott. Érdekes az élet, nekem az első nótánál széles vigyor költözött pofámra, mely egészen a lemez végéig csupán néhányszor néhány másodpercre fakadt csupán le. Sokszor nem értem a kollégákat, hogy például az új Ossianról a Ha ott leszel velemet hogy-hogy nem érzik az év hazai dalának, és azt sem értem, hogy ezt az új Rómeót hogyan lehet egy picit se szeretni – pedig Júlia igazán nem vagyok. Azzal nyugtatom magam, hogy én meg az újabbnál újabb sztóner-üdvöskékben nem találok semmi érdekeset. A kritikus hiába próbálja egzakt tudománnyá tenni a lemezekről való értekezéseit, a széles vigyornak nincs racionális oka.

Szegény Rómeóval egy jó darabig csupán kerülgettük egymást. Amikor bulizós dirty csapatként (kettőre) indultak, én éppen „entellektüel” korszakomat éltem, ez zenehallgatásomra is kihatott, és mire Koppányék (nem kevertem össze az István királyt Shakespeare drámájával, ő az énekes-basszusgitáros) megkomolyodva elkezdtek lélekvándorlásról meg istenkeresésről nótázni, addigra pont rájöttem: az élet nem arra való, hogy ne röhögjük végig. Persze a somorjai (felvidéki) skacok mit sem tehetnek róla, hogy valaki visszafelé fejlődik.

A vigyor azért sem volt indokolt, mert az első, egyébként Metallicát idéző taktusok után Alföldi Róbertet megszégyenítő fantázia-kép vetült agyamba, amint Rómeó fennakad a Tankcsapdán. Igaz, miután Ermi gitáros kivált, a trió felállásból fakadó útkeresésben mindez adta magát, de miután a Rómeó Vérzik aligha rosszabb zenekar a debreceni rock-maffiózóknál, nem tartom az év ötletének az őket való utánzást. (Júlia után szabadon: „Oh, Rómeó, miért nem vagy te Rómeó?”.) Más kérdés, hogy Lukácsék de sok mindent adnának egy olyan refrénért, mint amilyen a nyitó Fényt a fejekbe tételben található. Szerencsére a következő, maidenes indítású, majd „pogózósra” váltó Ne szóljban ez a behatás némileg csökken, majd az album játékidejében előre haladva lassan, de biztosan tűnni kezd.

Bombasztikus nóták sorjáznak: a csodálatos dallamvezetéssel bíró Kalózhajó, az istenkereső Milyen a te hited, a majdnem annyira pörgős Éljem túl vagy a zúzós emlékdalként jellemezhető Jön egy új nap. Igaz, a lemez tulajdonképpeni „b oldala” picit gyengébbre sikerült az elejénél, sebaj!

A szövegek is faszák - vannak itt szállóige-számba vehető sorok – egy-két bicsaklást nem figyelembe véve. A címadó az egyik legütősebb nótája az albumnak, és ezen még a refrén-szöveg enyhe gagyisága sem változtat. Ellenben az egyetlen balladát (Amíg élünk) sikerült agyoncsapni a „leszarunk minden áldást” sor sokszori ismétlésével. Még a lemezt nyitó, odaba*ós dal refrénjében jópofa e végtermék emlegetése, addig egy lírai dalba nem való.

Még egy megjegyzés: ilyen jól, bravúrosan kevert anyaggal magyar zenekar esetében még nem találkoztam! Nem csupán az arányok tökéletesek, az effektek is helyükön vannak. Hátborzongató, ahogy a Kalózhajóban Koppány hangja átfolyik a gitárriffbe!

Kétség kívül: minden szempontból nagyon erős anyagot vérzett le…akarom írni: rakott le az asztalra a somorjai rock-alakulat. Szigorú tanár bácsiként viszont az (általam vélt) szövegi botlásokért, és a helyenként előforduló Tankcsapda utóíz végett egy érdemjegyet levontam a maximálisból.