A kanadai progresszív metalos alakulat 2011-ben alakult és leginkább intsrumentális megoldásokban gondolkodott a pályája elején. Két kislemez, a 2011-es The Space Between és a 2012-es In Time után idén végre megjelent az első teljes hosszúságú nagylemezük, Mike Semesky-vel kiegészülve, aki végre szavakat is adott a zenéhez. A lemez március elején jelent meg A Voice Within címmel.
Kanadai gyökereiket le sem tudnák tagadni, hiszen lépten nyomon tetten érhető a Protest The Hero hatása. Zenei megoldások és az énektémák terén is eléggé nyilvánvaló a hasonlóság. Ettől függetlenül a kilenc dalt tartalmazó bemutatkozó nagylemez nem egy szimpla másolós lemez. Rengeteg finom megoldás teszi változatossá és élvezhetővé az albumot. Sodrós és jó hangulatú nóták, és fülbemászó dallamok viszik az albumot.
A nyitó Ephemeral kellő módon adja meg az alaphangot a lemezhez, kicsit talán elfogult vagyok, de engem már itt megvettek. A Moment Maruder is az első dal által felvázolt rendszert hozza, de itt a kelleténél talán jobban szétmatekozzák magukat. Nem rossz, és tetszik szaggatottsága, de lesz ennél még jobb is. Az Automaton inkább slágeresebb irány felé kacsintgat, mintha kellene egy dal a helyi rádióba is. Viszonylag egyszerűbb képlettel dolgoznak, nem is túl összetett vagy hosszú.
A The Self Surrendered-re újra visszakapjuk végre a progresszív metalt és milyen jól is teszik ezt. Elég hosszú, nyolcperces dal, rengeteg témával, váltással és egy bazijó sodrós refrénnel hozza az átlagon felülit. Hatalmas piros pont továbbá azért, ahogy a dalt a végére "lecsendesítik" és áthajlik a vonósnégyes játékába. Egészen meglepő és váratlan, de nagyon a helyén van.
Azt egy szösszenetnyi visszatekintés a múltba, a kétperces instrumentális Breathe-szel, aminek témája kissé a 2012-es Anathema nagylemez, a Weather System záródalának, az Internal Landscapes kezdőtémájára emlékeztet, de jól mutatja az szöveg nélküli világban való jártasságukat, hogy ez a dal az egyik leghangulatosabb a lemezen. Innen kezdve pedig egy meredek lejtő a lemez - felfelé. Nagyon erős és jól sikerült dalok kerültek a lemez végére. Kezdve az Escape gyors tekerésével, de sehol nincs az Atlas Hour témáihoz, amely így a lemez legjobb dala. Holversenyben. Mert az albumot záró címadó dal is legalább ilyen szintű, ennyire erős szerzemény. Erős PTH hatások érvényesülnek itt is, főleg az énektémákban, de nem von le az értékéből. A kettő közé még a Siren Sound ékelődött be, melynek fő témái egy darálósabb és zakatolósabb prog metálos vonalat hozzák, de az ének részek ismét nagyon dallamosak és könnyedek.
Izgalmas, könnyed és profi. Így tudnám röviden összefoglalni az Intervals bemutatkozó lemezét. A Protest The Hero és talán némi The Safety Fire íze van a dolognak, de fiatal bandáról van szó, ennyi bőven belefér, ettől még nem ordas nagy nyúlás a lemez. Nem az év lemeze a színtéren, de könnyed és kényelmes hallgatnivaló, mindenképpen nagy reménységek a jövőre nézve.
