Túl magas a kultusz értéke az Eyehategod-nak ahhoz, hogy elmenjek szó nélkül a zenekar eddigi története mellett, azzal a biztos tudattal, hogy úgy is ki fog maradni egy rakás gondolat. 1992-től 2000-ig négy albumot csináltak, majd jött egy tizennégy éves lemez szünet a mostani megjelenésig. Eközben, úgy ahogy működött az EHG. Ezt azért nehezítette, hogy időnként több tag is élvezhette a Louisiana állam nyújtotta büntetés végrehajtási és rehabilitációs intézmények szolgáltatásait – az Outlaw Order egy olyan mellékhajtása volt az akkor épp Down-nal foglalkozó, és emiatt Jimmy Bower-t nélkülöző EHG-nak, amiben mind a négy tag egyidejűleg próbaidőn volt-. Nem éppen sikkasztás vagy hűtlen kezelés miatt.

Az album csúszásának (eredetileg tavalyra volt tervezve a megjelenés) az egyik oka az volt, hogy Joey LaCaze dobos tavaly légzési elégtelenségben elhunyt. Akik ott voltak a magyarországi bulin, azokat talán még inkább sokkolta a hír. Egy hónappal a halála előtt, a Dürerben interjúzhattam a zenekarral, és gyakorlatilag Joey tűnt a legkevésbé leharcoltnak a zenekar tagjai közül. A selftitle lemezen – aminek előzetesen Through The Wormhole lett volna a címe - még Joey dobolta fel a súlyos ütemeket.

Abban a tizennégy szűk esztendőben, ami most ért véget, a sludge címkét boldog-boldogtalan zenekarra ráhúzták. Az Eyehategod ennek a műfajnak az alfája, még ha ők maguk rühellik is ezt a kifejezést. Egyfelől ott van a delta blues, ami a főhatásuknak tekinthető, ez megfejelve egy velejéig rothadt punk attitűddel, és önsanyargató nihilizmussal. Lehet próbálkozni, hogy mélyre hangolod a gitárt, hogy alul kevered, hogy lassan játszod, hogy hagyod gerjedni, de biztos, hogy a közelébe se fog érni ennek. Mert itt minden utálat, gyűlölet és mocsok zsigerből bugyog ki a hangszóróból.

Majd háromnegyed órában az Eyehategod album kb. megöregít vagy tíz évvel, olyan mértékű mizantrópiát és nihilt bocsájt ki magából. A vaskos riffek, a mocskos hangzás, és Mike Williams savanyú utálat narrációja belenyomja a fejedet rendesen a mocsárba. Végig, az egész lemez alatt. Non stop.

Lettek kifejezetten embert próbáló tételek (Framed To The Wall, Robitussin And Rejection, Flags And Cities Bounds, The Age Of Bootcamp), de azért folyamatosan jön néhány ízes, tuskó zúzás, ami lomha bólogatásra késztet (Parish Motel Sickness, Worthless Rescue, Medicine Noose). Az eddigi lemezeikhez képest most összeszedettebb lett a végtermék. De cseppet sem tér el attól az összképtől, ami a definiálja az Eyehategod univerzumot. Ahol GG Alin éppen kokaint szippant fel a törött sörösüveg szilánkokkal dúsított nedves padlóról, miközben BB King beszakítva nyomja a grúvot egy sötét szobában, ahol poszt apokaliptikus véglények kábultan vonaglanak az eldobált fecskendők és egyéb járulékos retkek között. 

Nem lehet kifogást találni ahhoz, hogy ne szeressem az Eyehategod-ot. A punk legmélyebb gyökerei és a tonnás riffek egy olyan eltéveszthetetlen hangulatot közvetítenek, amilyenre tényleg csak ez a new orleans-i banda képes. Ennél őszintébb dühkitörést és keserű utálatot nem fogsz találni ebben az évben! Vagy az elkövetkező tizennégy évben.