Az utolsó nap programja lassan csordogált a délelőtt folyamán, a nagyobb zenekarok csak kora estétől léptek színpadra. Ráadásul dilemma előtt álltam, megszegjek egy 1990-ben magamnak tett fogadalmat vagy ne? Azért nem telt eseménytelenül a nap nagy része mert az ismeretlen zenekarok is érdekesnek bizonyultak, a BA mindig szolgál meglepetéssel! Végül a fogadalmamhoz sem tartottam magam, különben miről írnék?

Nervecell
Az Egyesült Arab Emírségekről inkább a hiper-fejlett város Dubai, a gazdagság, az olaj ugrik be és nem a metal. Pedig meglepően sok zenekar létezik náluk és ezek egyike a Nervecell akik nem kispályáznak holmi soft rock zenével, hanem durvább de technikás death metalt vezettek elő. Ráadásul nem is rosszul! Minden együtt van és minden megvan bennük ami a death metalhoz kell, koponyazúzó riffek, profizmus, zeneileg érett egyedi stílus aminek egyik pillére egy kis egzotikus íz ami egészen különlegessé tette a zenéjüket. Külön kiemelném Barney Ribeiro és Rami H. Mustafa dallamos, kifinomult és igényes gitárszólóit. Az ezekben feltűnő fülbemászó keleties dallamok adják azt a pluszt ami különösen érdekessé teszi őket. Mindent összevetve a Nervecell magasra tette a lécet az őket követő zenekaroknak. Nem vagyok elkötelezett death metal rajongó, de megérte miattuk korán kezdeni a napot és sajnálhattam volna ha kihagyom ezt a koncertet!

Hacktivist
A brit rap/metal csapat 2011-ben alakult, de nem csak a zenekar fiatal hanem szemmel láthatóan a zenészek is. Zeneileg a Meshuggah, Limp Bizkit, Rage Against the Machine és talán a Clawfinger motiválhatta őket, de végig az volt az érzésem, hogy a rap betétek valahogy nem simulnak bele a zenébe olyan könnyedséggel, mint mondjuk a Clawfinger esetében és ezért kiforratlannak tűnik a zene, a színpadról viszont sütött a lelkesedés és az akarás, hogy megmutassák mennyire tudnak. A technikai tudásukkal nincs is baj, de ez a zene a nálam fiatalabb generációknak szól, nekik többet is mond és nyújt. A Hacktivist igazi heavy metal alapra épül, a pontos ütősre (Richard Hawking) , dübörgő basszusra (Josh Gurner) és Timfy James jellegzetes gitárhangjára, ezek mindegyike annyira fémjelzi a zenekar hangzását mint a két frontember rappelése. A zenekar alapító agya és motorja Timfy James gitáros ugyanolyan aktív volt mint az énekes/szövegmondó Ben Marvin és J. Hurley, miközben a viharos riffeket játszotta a gitárján. Elég innovatívak komplex zenével, látszólag összeférhetetlen stílusokat kombinálnak. Van még hova fejlődniük, de ahogyan a koncerten szerepeltek azért megérdemlik az elismerést.

Hammercult
Igazi retro thrash a '80-as évekből! Annak minden zenei jellegzetességével és az összes felvonultatható közhellyel, amit csak el lehet képzelni. Mégis jók voltak. Elsősorban a hatalmas lelkesedés miatt ami sugárzik a zenekarról, kétségtelen, hogy élnek-halnak a thrash metalért amit hatalmas lendülettel adtak elő. A thrash fülbemászó a koncert pedig kész metalünnep volt. A zenekar hozzáállása és szenvedélye a fiatal Exodust juttatta eszembe, a zene pedig a NWOBHM és az old school thrash keveréke, kiváló kombinációja riffeknek és a nyaktörő sebességnek. Úgy tűnhet nem lehet komolyan venni a zenekart pedig zeneileg erősek. A gitárosokat érdemes megjegyezni, mivel lenyűgöző szólóik vannak szinte minden nótában, de a zenekar minden tagja dicséretet érdemel. Ezek a srácok a nagyon együtt vannak és a szenvedélyük a műfaj iránt megkérdőjelezhetetlen, zenéjük egyszerre kemény thrash és tisztelgés a 80-as évek zenéi előtt.

Dew-Scented
Hiába volt jó a Dew-Scented a színpadon és a death-thrash zenéjük is rendben van mégsem tudok visszaemlékezni kiemelkedő teljesítményre vagy pillanatokra a koncertről. A sikeres, több mint 20 éve létező zenekar 9 albumot tudhat maga mögött vagyis nem hiányzik a rutin, hozzáértés és a technikai tudás, és még csak azt sem mondhatnám, hogy hakniztak. A zenéjük, ha nem is túl eredeti megvan benne minden, amit csak egy rajongó elvárhat: nyaktörő tempó, jól eltalált szólók és kellő súlyosság. Vagyis a minőséggel nincs gond és az egész koncert egy agresszív támadás volt. Nem tudok rosszat írni a produkciójukról, mégis inkább a Nervecell maradt emlékezetes a délelőtt fellépő zenekarok közül (annak ellenére, hogy nem ismerem a lemezeiket), a Dew-Scented valahogy elment mellettem. Talán, ha a klipjükben szereplő szőke művésznő is fellép velük akkor másképpen alakul...

Sodom
Kamaszkorom egyik kedvenc zenekara volt a Sodom, a '87-es, '89-es és '90-es lemezeiket megjelenésük idején rongyosra hallgattam, de manapság is sokszor előveszem ezeket az alapműveket. 1990-ben ott voltam az Olimpiai Csarnokban azon a botrányosan rossz Sodom koncerten, amit azóta sem felejtettem el és sem az idő, sem a nosztalgia nem szépítette meg az ott történteket és ez maradt életem egyik legrosszabb koncertélménye. Akkor megfogadtam, hogy nem megyek többet Sodom koncertre, mert ha egy zenekar ennyire semmibe veszi a közönségét és képesek ennyire rossz, színvonaltalan, hakninak is alig nevezhető koncertet adni, akkor én úgy érzem szembeköptek. Pedig mindent el tudok nézni egy zenekarnak különösen, ha akkora kedvenc, mint anno a Sodom, de ez már túlment minden határon. "Szakítottam" a zenekarral.

Azóta sem voltam Sodom koncerten és a közelmúltig csak ritkán kísértem figyelemmel a munkásságukat, zenei mélypontok és kitérők, feloszlás és újjáalakulás után a jelenlegi felállással ismét jobb lemezeket készítenek és rendszeresen turnéznak. Sok idő telt el és a Sodom is sokat változott, de csak remélni tudtam, hogy előnyére, ezért, ha más miatt nem is, kötelességtudatból meg kellett néznem a koncertet. Bár csak egy eredeti tag maradt és mindhárman biztosan mutatják az öregedés jeleit, a Sodom semmi jelét nem mutatta lassulásnak vagy öregedésnek. A zenekar magabiztosan játszotta végig a koncertet és rutinosan hozták azt a szintet ami elvárható tőlük. Nem voltak látványelemek, kiemelkedő pillanatok vagy brillírozások. A Sodom egy korrekt koncertet adott, fesztiválra szabott setlisttel, hibátlan megszólalással,  maximálisan a rajongók kedvében járva. Az újabb dalok is pozitív reakciót váltottak ki a közönségből, de a klasszikusok  mint a The Saw Is the Law, Remember the Fallen vagy az Ausgebombt aratták a legnagyobb sikert, amelyekkel lehetőséget kapott a közönség, hogy együtt énekeljen Tommal ami nagyszerű hangulatot teremtett. Géppuska riffek, reszelős ének, dübörgő basszus, minden
gyors, kemény, nyers és durva. Ezek a Sodom védjegyei a lemezeken és most végre ennyi év után élvezhető minőségben is tapasztalhattam a koncerten. A dobos Makka kiváló volt, Angelripper és Bernemann jó hangulatban játszottak és ha nem is voltak nagy pillanataik ők is jól teljesítettek, még mindig van bennük elég energia, hogy lépést tartsanak a fiatal zenekarokkal. Nagyon kritikus szemmel néztem a koncertet, de nincs mibe belekötnöm és fanyalgásra sincs okom.

Ezt játszották:
Agent Orange
In War and Pieces
Outbreak of Evil
Surfin' Bird (The Trashmen cover)
The Saw Is the Law
City of God
Stigmatized
Sodomy and Lust
Blasphemer (end with Venom´s Black Metal)
Remember the Fallen
Ausgebombt

Sick Of It All
Ugyanazzal a programmal, mint a Parkban csak szakadó eső nélkül. Budapesten Ernő Hellacopter kolléga hangulatát elmosta az eső, Csehországban engem nem volt képes maradéktalanul magával ragadni a koncert, de nem a zenekar hibájából. A zenekar 100%-on hozta a bulit lenyűgöző energiával, nincs holtidő, gyenge pillanatok, a mindig szimpatikus Lou Koller együttműködött a közönséggel, a körülmények is ideálisak voltak csak egyszerűen hiányzott az a plusz, amit a magyar HC rajongók adtak a bulihoz. A közönség itt is lelkesen tette a dolgát, de sehol sem voltak a magyar rajongókhoz képest és a színpadmászás is elmaradt a záró Step Down után. A rövid, mégis zseniális koncert lehetett volna, ha a kapcsolat bensőségesebb a közönséggel úgy, mint a Hajón vagy a Parkban. A magyar a világ egyik legjobb HC koncertközönsége és punktum!

Soilwork
Abban a pillanatban, hogy a Soilwork kezdett teljesen átvették az irányítást a nyitó This Momentary Blisstől a záró Stabbing the Dramaig. Strid maga a tökéletes frontember, előadása és a kapcsolata a közönséggel lenyűgöző volt az egész koncert alatt. Minden jól nézett ki, de a hangzás nem volt olyan erőteljes mint vártam, ettől függetlenül kemény, gyors tempójú showt produkált a svéd dallamos death metal hatos, de ismerve őket nehezen okozhattak volna csalódást. Ezek a srácok egyszerűen kezelik a dolgokat, a zene mozogásban tartotta a közönséget, minimális beszéd, nincs sallang, extra világítás, semmi hatásvadászat csak lüktető metal, az agresszió és a melódiák tökéletes vegyítése amelybe billentyűs hangszerek keverednek. De szerepük inkább a tudatalatti, egy extra réteg dallam amikor csak megjelennek. Dirk Verbeuren dobos egy fantasztikus tehetség, pontos mint egy svájci óra. A gitárosok - különösen Ola Flink basszusgitáros - egyedül is képesek lennének szórakoztatni, Ola nem csak a játékával hanem a színpadi "táncával" és mozgásával is, Sylvain Coudret és David
Andersson pedig érdekes szólóikkal.

Ez volt:
This Momentary Bliss
Like the Average Stalker
Nerve
Spectrum of Eternity
The Living Infinite I
Bastard Chain
Let This River Flow
Tongue
Distortion Sleep
Stabbing the Drama

Down
A Down fellépése élénken foglalkoztatta a fesztiválozókat. Napközben több beszélgetés fültanúja is voltam, amelyben azt találgatták milyen is lesz a Down a színpadon, milyen állapotban lesz Phil Anselmo és kitart-e a hangja a koncert végéig, egyáltalán képes lesz az éneklésre, vagy olyan lesz a koncert, mint az elhíresült Youtube videókon látható. A legtöbb beszélgetést úgy zárták le, hogy "reméljük nem lesz (túl) részeg...".
Ilyen hangulat és várakozások előzték meg a koncertet. Phil nem volt részeg, az ital helyett jónéhány spanglival alapozta meg a hangulatot koncert előtt (meg is dícsérte a cseh kertészek kiváló munkáját), ami nem volt hatással a hangjára, de ilyen elképesztően bumburnyák embert még nem láttam színpadon. Jobb-rosszabb viccekkel, néhány ironikus kiszólással szórakoztatta a közönséget a számok között és ha kissé belassulva is azért ellátta a frontemberi feladatokat, formában volt, amennyire elvárható. Lehet, hogy Anselmo hangja már nem a régi, de megőrizte saját egyedi és nyers stílusát.

De nem lenne tisztességes túlságosan Anselmora koncentrálni mert Pepper Keenan ugyanolyan erős színpadi jelenléte még élvezetesebbé tette a koncertet. A zenére és a zenésztársaira viszont nem lehetett panasz. A Down nem extrém metal, de sokkal súlyosabban szólt mint sok zenekar a fesztiválon! Nem lehetett volna jobbat választani nyitásnak mint az Eyes of the South, ez adta az alaphangot a többi csak súlyos riffek, nagy energia, szenvedély, hőség, izzadság, stoner metal és groove. Kirk Windstein elhagyta a zenekart, Bobby Landgraf egykori gitártechnikus került a helyére, így az átalakulás meglehetősen zökkenőmentes volt és megérdemelten került a gitárosi posztra. Nincs hiány kreatív riffekben és szólókban, a gitáros Pepper Keenan a Sabbath-stílusú riffelés abszolút mestere, de Landgraf is bemutatta, hogy milyen jól tud játszani és betölti azt az űrt, amit Windstein hagyott maga után. Jimmy Bower és Patrick Bruders félelmetes ritmusszekció bármely zenekarral képesek versenyezni, ráadásul az új basszusgitáros élőben jobb, mint a stúdióalbumon.

A koncertnek volt egy Dimebag Darrell tribute pillanata, a záró nótára pedig a színpadra hívták egy kis örömzenélésre az utánuk fellépő Satyricon zenészeit, ami nagyon jól sikerült pedig zeneileg nem is állhatna távolabb egymástól a két zenekar, különösen Kjetil-Vidar Haraldstad dobos volt kiváló! Nem én vagyok a  Down legnagyobb rajongója de nagyon élveztem az egész könnyed és szórakoztató showt, ami ugyanakkor egy nagyon profi koncert
volt.

Ők meg ezt játszották:
Eyes of the South
We Knew Him Well
Hogshead/Dogshead
Witchtripper
Lifer
Pillars of Eternity
Hail the Leaf
Conjure
Stone the Crow
Bury Me In Smoke