Per Nilsson és tánczenekara mindig is szerette a tudományos, néhol fantasztikus témákat keverni a hörgős/neoklasszikus ének vonallal, Christian Alvestam távozása után ráadásul két pacsirtával oldották meg az egyébként is zseniális hanggal rendelkező dalnok pótlását. Lehet, hogy az én hibám, de az ezt követő két album (Dark Matter Dimensions (2008) és The Unseen Empire (2011)) gyorsvonat sebességgel száguldott el mellettem. Ez betudható annak, hogy akkoriban valahogy a dallamdeath nem kötött le. De ennyi idő alatt sok minden változik, gondoltam, megpróbálkozok az új dalgyűjteménnyel. Nem bántam meg.
Nem kis fába vágta a fejszéjét a svéd dallamos sci-fi death csoportosulás, mivel a most tárgyalt lemezzel egy koncept trilógiát kezdenek el. Ismerve őket mégsem tartok attól, hogy ez nekik nagyon meredek lenne, hiszen már eddig is kitűnő albumok sorát rakták le az asztalra, a szövegek egy szálra fűzése meg már ezen a szinten nem okozhat gondot.
Az alapsztori a következő: 2030-ra a Földön kezdenek öntudatra ébredni a mesterséges intelligenciák, amelyek magasan az emberi értelem felett helyezkednek el. Az emberiség két részre szakad, azokra, akik elfogadják ezt a technológiát, sőt, akár a saját testükbe is befogadják, és azokra (most kapaszkodjatok meg!), akik ellenzik ezt.
Az első és legfontosabb, ami feltűnt, a számhosszok növekedése. Meg is ijedtem, hogy mennyire tudják majd 6, 8, vagy akár 10 percig is fenntartani az érdeklődést, de azt kell, hogy mondjam, a rutin meg az évek megtették a hatásukat, az album hallgatása közben egyszer sem néztem az órára, nem éreztem azt, hogy most el akarom tekerni az adott tracket. A számcímek természetesen megint biztosítanak, hogy nem a szokásos témákról akarnak dalolászni nekünk, messze elkerülik a „vér, halál, megdöglesz” szentháromságot. Mindenesetre a Technocaliptic Cybergeddon megmosolyogtatott, találhattak volna egy kicsit kevésbé infantilis nevet is.
Itt térnék ki kicsit a billentyű/sampler témákra. Én a srácok helyében a koncertekre mindenképp rendszeresítenék egy billentyűst, valahogy sosem kedveltem, ha olyan dolgok mennek playbackről, amit egy ember hozzáadásával lazán meg lehetne szólaltatni. Kár, hogy ezt nem én döntöm el. Vagy úgy gondolják, hogy már sokan lennének a színpadon?
Már a The Shape of Things to Come névre hallgató intro is sejteti, hogy itt nem az ortodox deatheseknek akarnak kedvezni, sőt, a Neohuman kezdése is elférhetne akármelyik modern metal lemezen, csak ott vadulnak, ahol épp a hörcsi veszi át a vezetést. A további felhozatalban találhatunk neoklasszikus elemeket, de akár a hard rockot is meg merem kockáztatni, a szólók meg progosak. Mi kell még, kérdem én? És mintha fentebb is tekertek volna a tempón!
Ha valaki megijedt az első szám túlzott dallamosságától, a Limits to Infinityvel kiengesztelődhet. Igazából sok értelme nincs egyenként elemezni a számokat, mivel a változatosság egész garmadáját hozzák fel, szinte egyik szerzeményből nyílik a másik, ahogy ezt egy történetmesélős albumnál el lehet várni. Több helyen borongós, szinte apokaliptikus gitár és szintitémák jelennek meg, ügyesen beépítették, nagyon jól eltaláltak. Az egyetlen konceptalbumokra jellemző átvezető szöveg a Cryonic Harvest végén jelenik meg, de nem is hiányzik igazán máshol. Ha a dalszövegekbe nem tudják besűríteni, máshogy minek erőltetni, nem? Henrik Ohlsson dobos/szövegíró zseninek ennyi album után szinte szégyen is lenne, ha nem tudná megoldani.
A Children of the Integrated Circuit egy laza instrumentális szösszenet, majd jön a borús és grandiózus lezárás a Neuromancers és a már említett, egyébként az album leghosszabb száma titulust megkapó Technocalyptic Cybergeddon, ahol összegződik minden, amit eddig hallottunk. Aztán szépen csendesedik a zúzda, én meg el sem hiszem, hogy már eltelt háromnegyed óra. Kénytelen vagyok megint elindítani, majd újra és újra…
Nem tudom, mikor tervezik kihozni a folytatást, de ha ezt a színvonalat tartani tudják majd a másik két korongon is, a Power/Prog/Melodeath rajongók biztosan nem fognak fanyalogni egy percig sem. Így tovább!
