Nem kicsit érzem magam hülyének, amikor 2014-ben kell szembesülnöm az Old Man Gloom zenekarral, főleg azután, hogy idén a hetedik albumukkal jelentkeztek, és az tizenöt éve alakultak. Persze nem nehéz fasza zenékről sem lemaradni, de itt még egy annál is fajsúlyosabb dologról van szó. Az Old Man Gloom ugyanis egy igen válogatott supergroup. Az meg mindig különleges. Többnyire nem kiugróan jó, vagy rossz, de mindenképp különleges.
Kikről van szó OMG fedőnév alatt? Aaron Turner (ex-Isis, Mammifer) gitározik, énekel, ugyanebben a titulusban díszeleg Nate Newton (Converge, Doomriders), a basszusgitár és hörgős vokál feladatait Caleb Scofield (Cave In, Zozobra) látja el, kiegészülve Santos Montano dobossal, és Luke Scarola elektronikus zajaival. Isis-Converge-Cave In. Gyakorlatilag mindhárom banda sikerrel nyűgözött már le a korábbiakban/nyűgöz le a mai napig. A The Ape Of God lemezüknek ez már bőven elég promó volt számomra, kiegészülve egy fasza kis dokumentumfilmmel, ami megerősített a supergroup örömzenés hozzáállásukban.
Pont a dokufilm volt, ami segített helyén kezelni ezt a lemezt. A maga nemében állat zenekar az Old Man Gloom, de koránt sem hoz annyit, mint az „anyazenekaraik”. Átfedés van bőven, de nem kell számítanunk arra, hogy szembe jön egy tíz perces, részletesen felépített Isis opusz, meg azért nem hajlik annyira a zsigeri vadulásra, mint a Converge, de a Cave In rádióbarát post hc-ja sem jellemző a The Ape Of God-ra. Mégis mindből kapunk egy csipetnyit. Viszont valahol meg van a saját OMG hangulat. Az meg körülbelül úgy hangzik, mintha egybe passzíroznád a post-metál, sludge kesergő-mocskolódó hangulatát a rideg indusztriális atmoszférával, nyakon öntve egy adag punk attitűddel. Beugrott például a Melvins is a borultságával, de egy másik supergroup emlékét is felidézte a Fantomas személyében.
És milyen maga a The Ape Of God? Ha úgy állunk neki, hogy egy csapatnyi képzett muzsikus így köti le fölös energiáit, és érezhetően telefinghatják a próbatermet a talonba tett ötleteikkel, akkor még meg is lepődünk mekkora ász is az Old Man Gloom. A léc egyébként elég magas az esetükben, mert három olyan zenekarról beszélünk, amelyek a maguk műfajában megkerülhetetlen nevek, így aki bármelyiknek a továbbgondolásának hiszi őket, az jó eséllyel csalódni fog.
Mert a The Ape Of God elég csapodárul kezd. A Fist Of Fury simán fura, utána a The Lash már a sludge/post metál vonalat hozza, de az utána következő Predator, aminek sikerül először felcsigáznia. A már fent említett vonalat hozzák, de valahogy jobban üt, a súlyozással, lebegéssel, és atmoszféra teremtéssel hibátlanul megbirkóznak, ráadásul a következő trekkbe (Shoulder Meat) csúszva csak még jobban belehúznak abba a lomha és dühös hangulatba, ami hosszilag és zeneileg is az album „legIsisosabb” pillanatait hozza 9 percben. A Simia Dei post-rock improvizációja sem túl rossz, de igazán csak a záró Aarows To Our Hearts hozza vissza ezt a hangulatot a Never Enter crustpunk menete, és egy kicsit fantomas-i borultságot idéző Promise után.
Pár daltól rendesen leesett az állam. Néha kegyetlenül betalálnak azzal a dühös, monumentális emberkedéssel, amit felold egy lebegősebb tónus, vagy tovább gerjeszt valami idegesítő, de hipnotikus elektronikus zajjal. De azért azt nem mondanám, hogy a The Ape Of God egyenletes lemez lenne –mondjuk az OMG korábbi albumai sem dicsekedtek első hallásra ezzel az erénnyel-. Világ megváltás nem lesz ebből a lemezből, viszont az Old Man Gloom engem megnyert, még ha úgy is érzem a hallgatásuk közben, hogy lehetne sokkal komplettebb is az összkép.
