A bulinegyedben elnavigálni máig kihívás minden bőrszerkóba szocializálódott szerencsétlennek a kannásborgőzös budapesti éjszakában, de továbbra is tartom a mondást, hogy ha látsz egy csónaktarajt (művésznevén quiffet), rohadtul kövesd, mert vagy a legtáncosabb mulatságokba visz, vagy minimum a legalpárébb zülledékesedésbe. Nem volt ez másképp a Mika Tivadarban sem október 22.-én, mikor is a psychobilly műfaj egy élő legendája, a Buffalóba valósi, nálam is vénebb The Quakes szedte alá a bőgőhúroknak és a homloktincsnek, ráadásul tette ezt hazai veterán Voodoo Allen tántorgatásával. Ez a buli is úgy sikerült, hogy az összes 'szájkóskodó hasonlónak lehetne posztergyereke: gyönyörű frizurák, pörgettyűként táncoló babák és old school skines bugivugi-moshpit. Élményleszámoló.

Ahogy azt a Gozsdu Manónál már többször hálásan megtapasztalhattuk, Mikáéknál is kétszintes a szórakozóhely(szín)i formátum: a felszínen megy a szingliparty / hétközi young adult csúcsnap, míg a pincébe és -ből özönlenek a karakteresen kétes alakok. Már a cigikarámban baromi barátságtalan arcú, ám annál decensebbre csinosított vasaltingek, micisapkák és pompadourok fogadnak, ahogy azt nagyon is kell egy ilyen bulin. Ami fent egy keletiparti social pub hangulatát adja, az lent átfordul abba, aminek az Úr is rendelte a mulatókat: félsötét, enyhén fülledt, alacsony plafonú, gyalultfa-keretes dühöngőbe. Az átlagéletkor a harmincközép, a deresedő-derekasodó ős-undergrounditák és a már nem is olyan fiatal psychók ("A 'P' NÉMA! ÉRTED?! NÉÉMAAAA!") meg valahol, valakin egy ilyenkor elmaradhatatlan Blackjacks uniformis kerekíti ki az összképet, mire a Voodoo Allen színen terem...

Az ország legrégebb óta aktív: 1991-es alapítású, szövegeiben gátlástalanul ocsömányökodó, kiállásában pedig toporogva mosolygó psychobilly-triója nagyon kellemes csalódás volt számunkra. Professzor Schleki a Yellow Spotsból és ki tudja hány beteg szörfzenekarból, Szifon a testből az F-lyukon át leopárdszőrt növesztett nagybőgő mögött a Gutting Revueből és a The Crookedből (meg minden valamire való 'billy rajongónak már alapból) ismerős kellett legyenek, Agenor meg a fronton, azzal a csudaszépen szóló és festő csilivili gittyójával meglepően táncossá tették a családi erőszakról, űrhódító tapírokról, zséfilmes ortóskodásról, tinédzser zombikról és szintén szőrlő, bár kissé másféle F-lyukakról szóló dalokat. A legények sajna - ez ilyen magyar népbetegség lehet - ölég mereven álltak hozzánk és az instrumentumokhoz, de a zenére és a megjelenésre (tűpomp, Meteors-póló, fröccstől puhult vigyorok) nem lehet panasz. Sokáig féltem, hogy kiakaszt ez a fokú, már-már öncélú vulgaritás, de a végül nem fúlt a buli random ortóságba: egymást sallerező, vidám össznépi csuhajdáré kerekedett a fiúk keze alól, egy sörben fetrengő vadabb egyetemi buliba is szívbaj nélkül bepasszíthatónak találtam. Tök korrekt, itthon totál ismeretlen hangzású gonoszmulatós az, amit művelnek, ami igazán több figyelmet érdemelne... Kellemes, de nem nyálas-jófiús dallamívek, szüntelen pörgő tempó (Schleki diszkrét, de szép cifrázásaival), lecsaphatatlan bőgősmunka, minden van itt, gyerekek, minden. Külön pacsi Vágási Feri jenki trashikonná emeléséért: nélkületek sose tudtuk volna, mekkora virgonc is a Szomszéd! 4/5

Épp Clint Eastwoodi tekintetekkel (hosszan, fenyegetően, öregesen és tudva, hogy ebből már nem jövök ki jól) méregettem a merchpultot két cigiszünet közt, mikor felcsendült a mélyből valami flott kis bugi. Gondoltam, ha már benyomják a zenét is, biztos eltart az átállás egy ideig... Erre kiderült, hogy EZ NEM ÁTÁLLÁS. A Quakes az elsőtől az utolsó hangig olyan kristálytisztán és precízen játszott, hogy először azt hittem, lemez megy átszűrve a hangrendszeren. Győztem is beropni az emberhömpöly közepén át a színpad elé: brit munkásgyerekeknek kinéző tenyerestalpas szkinek, smacizva pörgő párocskák és félsánta, botjukkal is wreckre buzdítgató kéjencképű szájkó csókák sűrűjébe (nem mutogatok, Eresz).

A legfülbetűnőbb jósága e bulinak a 'billy zenék központi eleme volt: a HÚZÁS. Mintha bekerültél volna egy hanghullámokkal a testedet gyúró-passzírozó, néha szinte svédmasszőrként sorozó, de sosem összeverő zene-kondigépbe, és egyszerűen nem állt volna meg a téma. NINCS megállás a Quakes showjin. Az egész koncertet szinte egy szuszra lepörgették, iszonyú sűrűn, mégis változatosan sorakoztatva a dalokat: egy psychobillys, gonosz rombolda, majd egy menőcsávós csettintgetős táncdal (Wildcat Baby), aztán könnypárás ballada (Send Me An Angel), borongós stomp (Silent Type), és punkokat megszégyenítő pogógenerátor (durván felpörgetett Fuck You!)... Mindezt olyan folyamatossággal és egységes, a new wave dallamvilágára építve könnyen emészthető, ízes hangzáskeretben, valahol a 2. hullámos neo-rockabilly hőskorának pereméről, amit tanítani kéne. Szinte levegőt se vehettünk, mégsem volt fojtogató, szédítő a tempó - viszont megkövetelte a táncot! Juan tárcsadobjain és különösen hosszan zizegtetett cinjein úgy kattogott, mint egy zárlatos Terminátor, és újabb dicséret illeti a hangosítást: ilyen szép, kiegyensúlyozott nagybőgő-hangzást élőben még soha nem hallottam (legtöbbször még felvételen se), a lángmintás fehér monstrum minden rezdülése kényeztetett minket. És akkor még ott volt az a tökéletes, rezgő Gretsch-hangzás, meg a kristálytisztán artikulált, bús-dögös énekhang... Hát, hú.

A show nem egészen felére, két elkapkodott lélegzet- és sörvétel közt tudatosult bennünk, hogy valóban egy műfaj koronázatlan királyait nézzük-halljuk- (már a Meteors mellett: a több, mint 27 éves Quakes a psychobilly műfaj legrégebb óta, ráadásul egyhuzamban működő alakulata), akik abszolút tökélyre vitték és lecsiszolták a borongós csűrdöngölés művészetét - és tették mindezt úgy, hogy nem csúsztak bele annak a műfajnak a kliséibe, amit részben ők maguk hoztak a világra. Paul Roman bebizonyította, hogy az igazi úrnak sosem kell felemelnie a hangját, ahhoz, hogy zengjen. Hiánytalan, mindenféle fölösleges cicomától mentes, minden hangszert és hangot kimaxoló zenei élményt kaptunk, ami szétfeszítette a részben általuk tökélyre vitt műfaj kereteit, minek végére láthatólag mind a crew, mind a zenekar kifejte magából minden csepp életerejét. Iskolalecke volt ez a "hogyan psychuljá'?" -ból, aminek eredménye természetesen 5/5.

Durván 1 órányi fékevesztett bálozás után alapos visszatapsot és négyszeres ráadást kaptunk, hangszercsere, csordavokál, teddytango, minden volt, mi szem-szájnak ingere, legalább 4 sörben fürödtünk talpig jókedvben az est végére. Végül el is kaptuk az urakat egy interjúra... végtelenül szerények és célirányosak, a hajuk meg, mint az öntött akciófiguráké, konstatáltuk némi irigységgel. Kifújva és betekilázva, az egyetlen lehetséges ezutánit léptük Prof Schleki levezető ska-válogatására: a bulinegyed felforgatását belsőségekben dúskáló hangos poénokkal és olcsó lőrék körzetes pusztításával, feltüzelt csapatokban kezdtük meg. De ez már egy másik, talán nem is ide való történet - amit, ha a kékfényben nem láttatok, akkor egyrészt megnyugodtam, másrészt máshol se fogtok.

Ha csak 1 bulit, ha csak 2 zenekart ajánlanék a 'billy-műfajokban zöldfülű pincegruppiknak, vagy a rock'n'roll egy idehaza máig szinte ismeretlen arcával szembesülni vágyóknak... nos, azok tudják, hol kezdjék (vagy hol kellett volna kezdeniük) a keresést. Tivadarnál még tuti mulatunk, Quakesék jönnek új turnéval, Allenék jövőre új lemezzel - kezdhetünk is gyűjtögetni az új creeperre!

(A cikk írója itt épp diszkréten beolvad a helyi bioszférába. Találjátok ki, melyikük az a képen.)

~

by Nemesúr (/Nemes Márk)
photos by Esti Kornél Photography (Varga Zsombor)