Ha mondjuk olyan beszélgetésbe keveredünk, ahol egy ma már blamázsnak számító disco videóról van szó, még ha nem is ismerjük az adott számot, valószínűleg akkor is valami bohókásan mozgó nő fog beugrani, ártatlan vigyorral az arcán és flitterekkel a dekoltázson. Azonban, ha a delta blues, a rock and roll, vagy a punk rock kerül szóba, ritkán asszociálunk nőkre. Sokkal inkább villannak be sokat megélt, és sokat dohányzó véreres szemű fickók, kiket a hangszerekhez, mikrofonhoz vezető úton, ők azt mondják az ördög kísért. Nos, ezek a műfajok pedig, mint jó férfiak, bizony szanaszét szórták a magot. Ebből pedig az sült ki, hogy egyszer csak megszületett a The Joystix,. Aztán most sok - sok évvel később ez az új Punchline című lemez.

Amivel a 2005 óta létező székesfehérvári trió, most hat évvel az utolsó megjelenés után jelentkezett. A magot magukban hordozó fent említett stílusok felsorolása pedig nem volt véletlen, mert a srácok ezeknek a vérvonalaknak a keresztútján hozza a vegytiszta lazaság fincsi kis cuccát. Korábbi anyagaik is főleg csak züllött fejű gyerekekkel voltak hallgathatók, amolyan rúgjunk még egyet a motoron egy következő sörrel alapon, és ez ha jól hallom most sincsen nagyon másképp. A banda olyan akkordokat penget, amik egyértelműen cigifüstöt metszeni jöttek létre, valami piszkosul lelakott kis klubban, ahol hét éve van letörve a piszoár és három eltűnt egészségügyi ellenőr keressük fényképe van a bejárati ajtón. Ami pedig a hatásokat illeti, azt mondanám Backyard Babies, Hellacopters és hasonló koszok, piszkok, trógerek.

Ez az új lemez, viszont talán valóban kicsit más, bár azért még mindig nem egy kísérleti lemez. Dallamvilágára most azt mondanám, ha mindenképpen hasonlítani kell, hogy előbb ugrott be róla a Social Distrotion, mint az előbb említett bandák, és talán kicsit reszelősebb, nyersebb lett ez az anyag helyenként. Persze az évek telnek, az élet és a sör is fogy, és mindig csak egyre több és több a mocsok. Nincs kiemelkedően magas csúcspont a lemezen, inkább csak szépen elegyengetett lendület, ami pontosan úgy van odarakva az elejétől a végéig, mint az alapvonaltól alapvonalig precízen lerakott gyeptégla a focipályákon. Emellett pedig van még szájharmonika, meg hajnalodó Dumb Man Blues, a maga klasszikus hangzásával. Felismerve az igényeket, hogy a gyors tempójú éjszakához szóló himnuszok, és seggfogdosó rock and roll mellett legyen valami bólogatós darab is a repertoárban, ami majd a bulin elhangzik, hiszen ez tulajdonképpen klub zene úgy ahogy van.

A The Joystix nem akarta feltalálni a meleg vizet, de aki bírja a koszos rockzenét az nem fog csalódni a lemezben. Ez még simán az az ütős szint, amire egy Lita Fordon felnőtt, de azóta modernizált milf, és egy redbull whiskytől megvadult babaillatú tizennyolcas is boldogan felhúzza a pólóját, miközben a táncoló naplopók mögöttük egymást lökdösve, hátulról őket is meglökdösik, miközben szól a lemez egyik leggyorsabb dala a Fame Train.