A Sigh egy fura zenekar. Kezdhetnénk ott, hogy japánok. Persze, nem minden fura, ami japán, de tegyük a szívünkre a kezünket: ha a japánokról van szó, a technikai dolgok mellett az első dolog, ami az emberek eszébe jut, az a mérhetetlen betegség, ami az Internet legmélyebb bugyraiból feltörve szörnyként csap le a védtelen világra. A Sigh új albumának polipcsápjai pedig engem is berántottak. De nem bánom egyáltalán.
Kéretik figyelembe venni, hogy ez az első komolyabb találkozásom velük. Nem tudom, hogy miként maradtak ki az életemből, hiszen a beteg(es) zenéket nagyon szeretem. Habár a nevükkel már nemegyszer összeakadtam, végre „személyesen” is találkoztam velük.
Szóval adott ez az öt agyament (én meg a hatodik, mert meghallgattam az albumot), illetve az idei, azaz sorban a tizedik nagylemezük. Nem tudom, milyen volt az eddigi kilenc, de ha valami ilyesmire kell számítani a korábbiakon, az biztos, hogy rácsapok mindre előbb-utóbb.
Elég sok más zenekar eszembe jutott, amikor hallgattam a lemezt. Az első, felületes hallgatásnál úgy jött le az egész, mintha fognánk a Primus betegségét és beleoltanánk a Dimmu Borgir terjedelmességébe. Aztán ahogy hallgattam, előkerült még sok egyéb is, akiket belerakhatnék ebbe a listába. Példának a Korn, a Cradle of Filth is előkerülhet, de akárhogy is, ez a lemez egy konkrét zenei úthenger a maga kaotikus eklektikusságával.
De lássuk a dalokat. A Kaedit Nos Pestis egy kellemesebb tekeréssel dobja fel a hangulatot, aztán van kórus és vonós is. És még csak az intronál járunk. A verzetéma kellemesen egyszerű, gondolom nem akartak mindent egyszerre a nyakunkba szakítani. A refrén elég érdekes, nekem kicsit nyavalygós, de amúgy nem rossz. Minden dal minden részletére nehéz kitérni, így nem is tervezem. A témahalmozásokat nagyon szépen dolgozták ki, ráadásul sokfelől sokfélét alkalmaznak, mégsem csömörlik meg a nyitottabb hallgató. Ráadásul az itteni bridge/szólórész kidolgozottságát tekintve az egyik legjobb, amit az utóbbi időben hallottam.
A Graveward egy szinte hagyományos gitártémával indít, aztán itt is kapunk terebélyes szintitémákat, még ha nem is akkora mértékben, mint az előbb. A The Tombfiller (nehéz legalább a címek alapján nem észrevenni a temetői koncepciót) egy nekem kicsit régi Nintendós, kicsit animés gitártémával operál az elején. Olyan igazi japánnal. Az egész szám kicsit olyan, mintha egy iszonyat beteg mese főcíme/aláfestő zenéje lenne. Legalábbis ahol Mirai Kawashima nem engedi ki Shagrathosan gyönyörű hangját. Egyszerre beteg és jó!
A The Forlorn az, aminél eszembe jutott a Korn. Vagy a Dimmus Korn. A fene tudja ebben a nagy káoszban. Mindenesetre tetszik a dal, ahogy az itt (is) előforduló hisztérikus ének! A The Molesters Of My Soul egy hangulatos billentyűvel indít, amit egyből szét is zúznak egy középtempós döngöléssel. Talán sok újat nem mondok el azzal, ha erre is azt mondom, hogy beteg. A dal a lemez legelektronikusabb elemeit hozza, de mindenki által emészthető mértékben. Aztán visszatér a kezdőtéma a szóló alá. Zseniális! Ahogy You Oshima is. A gitáros személyében egy remek húrnyűvőt találtak a tavalyi év folyamán.
Aztán következik a Triviumos Matt Heafy vendégeskedésével készített, korábban már megmutatott Out Of The Grave. Ez a dal sem hoz szégyent a házra! Nem hittem volna, hogy még zsidó jellegű dallamok is megjelennek itt, aztán mégis. Nem tudom, mivel élnek a srácok, de nekem is kell belőle! A The Trial By The Dead kicsit egyszerűbbnek tűnik az eddigiek fényében, de ezt is csak hozzájuk viszonyítva merem elmondani. És ha leszámítom a sanzonos részt a brigdeben. A The Casketburner megint kevésbé csapongó, ami nem is baj. A nagy „mindenféleség” így nem csap át fárasztásba. Jó, itt is van jazz-zongora, fúvósokat megidéző rész, Hammond-szóló, de nem annyira csapongó, hogy ne lehessen elviselni. És ezt albumszerkesztési erénynek mondanám, nem ötlethiánynak. Mert arról szó sincs még véletlenül sem.
Az utolsó előtti A Messenger From Tomorrow egy szép hosszú, háromrészes szerzemény egyben. Hagyományosabb japán elemekkel kezd, és inkább emlékeztet egy (hörgős) prog/szimfo balladára (emiatt meg pár gondolat erejéig a Haggard jutott az eszembe), mint arra, amit eddig hallhattunk tőlük. A záró Dwellers In Dream egy tempós levezető. Zárásnak, utolsó erőfitogtatásnak pont megfelel, de az előző eposz után már hálátlan feladat volt felrakni a CD-re. Ha előrébb helyezik a sorban, biztos nagyobbat ütött volna. És vége. Többet talán ember nem nagyon tudna elviselni, szerencsére nem is akarták továbbnyújtani a dolgot.
Ebben a lemezben van minden, mint a búcsúban. Minden dal jól megszerkesztett, pont annyira meredekek, amennyire még a befogadhatóságon belül maradnak. Nyilván lesz, akinek tömény lesz ez az 50 percnyi utazás, de aki veszi a fáradtságot és kedveli az extrémebb zenéket, biztos talál neki tetsző részeket. Én meg szépen utánanézek a korábbi lemezeiknek.
