A klasszikus társasjátéknak számító Rizikó partikból nekem emlékül annyi maradt meg, hogy a területek felosztásánál valahogy mindig hozzám került Irkutszk-Jakutszk és Kamcsatka. Ha nem sikerült a hozzájuk leginkább passzoló feladatok valamelyikét kihúznom, akkor masszív vébékázásba folytottam bánatom, vagy éppen céltalanul gyaktam le mindenkit, hogy akkor már a szomszéd tehene is dögöljön meg! Viszont amikor a svéd Kamchatka-ról először hallottam kedvenc blogomon, beleborzongtam ebbe a ritka béna névválasztásba. Ha nem svédek, talán sosem veszem rá magam az ismerkedésre, de bitang jól döntöttem, amikor mégis beadtam a derekam.
Hamar megkedveltem a power trió zenéjét, aminek motorja, és fő dalszerzője Thomas Juneor Andersson, ez a két lábon járó gitárfenomén, akihez fogható aranypofa zenészt nagyon régen láttam színpadon. Kaptam a kint élő barátoktól a fülest, hogy amint tehetem, okvetlen nézzem meg őket, mert messze lemezminőségen felül teljesítenek koncertjeiken. Hála a CudiPurciBooking-nak, ezért nem kellett újabb százkilómétereket megtenni, elég volt ezen a koranyári csütörtök estén a Dürerig lebattyogni, és előzenekarmentesen megnézni, ahogy egy újabb istenverte svéd brigád döbbent rá arra, hogy a világ bizony fényévekre le van maradva attól a minőségtől, amit a skandináv bandák képviselnek.
A legutóbbi lemezük turnéjának a legeslegeslegvégére estünk be, hiszen a The Search Goes On már vastagon egy éve kint van, sőt a termékeny trió új anyaga már a kertek alatt oson, és június elejei céldátummal kerül ki, és a Long Road Made of Gold címre fog hallgatni, ha minden igaz. Hallhattunk is róla két dalt, ha jól emlékszem, és a Search-öt megelőző időkből is volt vagy 3-4.
Szépen megtelt a Dürer kicsi, elviselhető, de biztató mennyiségű emberhad várta, hogy másfél óra erejéig letehessék a vállakat nyomó terheket, és minden idegszálukkal a három zenész előadásának mágiája alá kerülve baszhassanak a világra. A Someday-Tango Decadence-Coast To Coast nagyon ütött élőben, az est egyetlen köldökbámulós tétele, a lemez legsilányabb dala a Broken Man volt, addig legalább tudtam pihentetni sajgó hátam. Az Opethből ismert Per Wiberg basszer annyira faszán kente, mint aki évtizedek óta része a Kamchatka triónak, imádtam a stílusát, a játékát, a hangzását, nagyon rendben volt az egész. Tobias Strandvik dobos is nagyon odatette, igazán pontosan és figyelemreméltóan kísérte végig Juneort, aki érzésem szerint néha kicsit túltolta, és majdnem áldozata lett a saját művészetének. Nekem a kevesebb esetében több lett volna, de volt, akinek ettől lett csak igazán kemény a cerka. Nagyon érzi a gitárját, ez kétségtelen, és igazán virtuóz előadó, de nem Hendrix, és nem is Clapton.
A Dürer kisterme nagyon jól szólt, minden hangszer tisztán hallható, és kellően hangos,erőteljes volt, így minden adott volt a zene maximális élvezetéhez. Illetve majdnem minden....ismét sikerült felbasznom az agyam két marhán, akik 11 sörrel többet ittak a kelleténél. Rendszeresen zaklatták, főleg egyikük, szegény Juneort, pedig jó lenne már fejben eljutni odáig, hogy meghagyják a zenészek saját kis auráját, és nem másznak bele, mert ez akár ahhoz is vezethet, hogy a finnyásabbja egyszerűen levonul a színpadról, vagy egy komolyabb körívest ereszt meg. A haverja ugyan próbálta csitítani, de ő is ugyanúgy túlzásba vitte a rajongást. Remélem kijózanodva azért eszükbe jut, mekkora taplók voltak, esetleg lesz, aki emlékezteti is rá őket. A jegy megváltásával ugyanis nem vásárolod meg a zenészt, vagy a színpadot.
Ezt leszámítva egy igazán kellemes estét sikerült eltöltenie a Kamchatkának és a közönségnek közösen, reménykedek benne, hogy az új lemez turnéjával már megkerülhetetlenül szerepelünk majd a dátumok közt, addig meg emésztgetjük a tegnap estét. De miért Kamchatka????
