Az az első perctől kétségtelen volt, hogy a keddi és a csütörtöki nap fog versenybe szállni a hét legerősebb napja címért, és ha ezt mondjuk a nézőszám határozza meg, akkor szerintem a csütörtök mindenképpen nyert. De az este felhozatalának színpadról történő kinyilatkoztatásai és a közönség erre adott reakciója is ezt erősítette meg. (Fotók: Mackó Márk)

Három nagyon szerencsés párosítás történt ugyanis ezen az estén, és ez pöpec húzás volt a szervezők részéről. A Leander Rising és a Depresszió nyitották az estét a nagyszínpadon, és jól látszott, hogy a két banda nagyszámú közönségében bőven van átfedés, hiszen akik előbbin ott voltak és a kezük végig a magasban volt, azok úgy tűnt maradtak is, sőt a kezüket sem engedték le. Mindkét zenekar a tőlük elvárt profit hozta. Ami mondjuk nekem a Depresszió esetében kicsit zavaró is, mert olyan csomagban kapod már amit hoznak, a számlista amit előre tudsz, hogy mikor guggol, majd a jó rajongó, hogy mikor üvölti, hogy vissza, vissza és a többi. De ettől függetlenül, jók voltak és jól is szóltak. Egyértelmű, hogy ezeknek a bandáknak nagyszínpadon volt a helyük.

Mindeközben és ezután a shortscore pit volt érdekes helyszín, ahol az egymás követő hazai hardcore formációk építették a közönség hangulatát felfele az utánuk következő zenekaroknak és persze az este nagyjait váróknak. Ami valahol a Cold Reality és a The Last Charge után keményedett be igazán. Így Social Free Face már mozgásban lévő teli sátornak nyomta régi vágású dalait, amit azért is öröm volt látni, mert a tavalyi bulijukhoz bizony nagyon méltatlan volt az a harminc néző a nagyszínpad előtt. A koronát a Colonia című számukkal rakták fel a bulira, ahol a színpadra nyomulókkal együtt üvöltötték a refrént. Utánuk jött a Don Gatto, és hozzájuk azért még érkeztek páran, de ők tavaly is telt sátornak nyomták el teljes repertoárjukat, ahogy most is, és dalaik, az új kislemezé és a régiek is ugyanúgy tökéletesen működtek. Dallamos, refrén központú, igazi koncert nóták.

Aztán ott volt a Monster színpad a maga morózus felhozatalával. Egy Dark Funeral, Mayhem kombinációnál ebben a műfajban súlyosabb párost nem igen lehetett volna egymás mellé szervezni, szóval ezt ahogy beszélgettem az emberekkel a fesztiválon, még azok is várták és respektálták, akik az életben nem hallgatnának ilyen zenét. A Dark Funeral alakváltó pokolfajzatjai mindent hoztak a színpadképhez, ami kell, hogy meg tudják jeleníteni semmikép sem érzelmes produkciójukat. Bőrök, sejtelmes vörös fények, baljós zászlók és horror filmes maszkok egyaránt részei voltak az acsargó kelléktárnak. Szép számú feketébe öltözött emberkének is csaptak a húrok közé, de a világ egyik legnagyobb black neve ide, vagy oda, a show felénél szép számban szivárogtak is el a népek a fesztivál minden irányába. Ugyanis a monotonitás ebben a műfajban, az élő előadás nagy ellensége. Érzékelhető, hogy ami az elején még ütne is, a vége felé már ásítozásra késztet. A régi számok kásás thrash riffjei még úgy ahogy meg is mozgatták az első sorokat, de hosszú, lassú kiállások közben valahogy elfogy a lendület. Ez pedig a Mayhem esetében sem volt másképpen. Csihar sátáni szószékéről bemutatott koreográfiája még tudott ezen dobni, a maszkja és zubbonya a kezében tartott koponyával akiknek nyomta a dalait, még beadta, de a monotonitás itt is hasonlóképpen jött le. Fele annyian voltak, mint előző nap Exploited esetében, és persze lehet, hogy ez nem jelent semmit, de én ezt érzékeltem. Annyival azért beljebb voltak a svédektől, hogy Attila időnként magyarul is megszólította a közönséget, ami közelebb is húzta őket a kordonokhoz.

Az utolsó páros a három említettből pedig a Biohazard és a Hatebreed volt, akik kimerem jelenteni, hogy leszakították külön - külön és egymásba lógva a színpadot. Azt gondolom két ilyen profi koncert banda, élőben ilyen jól működő számokkal így egymás után, maga volt a paradicsom a stílus kedvelőinek. Nagyon sokan csak erre a napra jöttek, ez jól látszott az ezen az estén egybegyűltek fizimiskáján, és furcsállanám, ha bárki csalódottam ment volna haza. A Biohazard játszott először, és olyan energiákkal adta át életművének a főleg első szakaszából származó számait, hogy arra egészen jó szavak talán nincsenek is. Szinte csak régi számokat játszottak, és talán a második és harmadik lemezének a legnagyobb szerzeményei benne voltak mind a programban. A kilencvenes évek himnuszai, a kilencvenes évek gyermekeinek. Kevés fiatal volt ugyanis a közönség soraiban. A negyvenhez közelítő régi rajongók voltak azok akik teljesen megőrültek. Hihetetlen intenzitással bírt a küzdőtér, mosolygók, akik egymás taszigálva pacsiztak, és sugárzott belük, hogy megint tizennyolc évesek körülbelül. Klassz volt ezt látni. Na, és akkor még ehhez tudott hozzátenni a Hatebreed kétszáz százalékos profizmusa. Az utolsó előtti lemezből és az olyan régi odabaszós dalokból felépülő show, mint a Live for This több száz embert mozgatott be, és csapta szét az arcukat. Jasta színpatikus brigádja a régi bandák pólóiban, ahogy mindig, a háttérben a színpad szélén a mosolygó Biohazard tagokkal, tényleg le szakították a kurva színpadot. A Slayer himnusz Ghosts of War és Destroy Everything idején, már nem hogy a tüdőkben nem maradt levegő, de szerintem az egész szigetről elszívták azt, hogy még egy utolsót rúgjanak a Circle Pitben. Csütörtök, Rockmaraton, Yeah!!!