Már negyven éve koptatja a földkerekség deszkáit a Mayhem, négy évtizede annak, hogy elszabadult a black metal leghírhedtebb, egyben legismertebb zenekara. Az utóbbi időkben talán minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendő legendák Budapestre is elhozták az ünnepi turné showját, ami tényleg nem csak egy sima hakni volt, bátran mondhatjuk a maga nemében showműsornak.

Először egy kis személyes: szinte napra pontosan tíz éve annak, hogy elkezdtem írni a RockStation hasábjain, ahová a bebocsátást az éppen akkor új Mayhem nagylemez, az Esoteric Warfare ismertetőjével nyertem el. Mivel emiatt a zenekar (és persze az a lemez) külön kedves helyet foglal el a tudatomban, esélytelen volt, hogy kihagyjam ezt a koncertet, hiszen ahogy mondani szokás: "ilyen nincs", hogy így összeállnak a dolgok.

A meleg nyárias idő(szak) és a sűrű meló miatt amúgy is kívánta volna a testem a hangos zenét, mert basszus, a nyár szinte teljesen elment nálam úgy, hogy egy koncerten nem voltam! De hát ilyen ez a popszakma, meg az apalét. De szerintem beszéljünk a zenéről!

Nos, elég furcsa párosítás volt a Mayhem elé lekötni a Vágtázó Halottkémeket, bár tény, hogy ez az egyszeri párosítás maga is különleges ízt adott az estének. Gondolkodtam is Melinda szerkesztőtársnőmmel, hogy míg egy VHK fant nem igazán tudok elképzelni Mayhem fanként, viszont Mayhemesként, azaz fordítva azért átjárhatóbb a dolog.

Mikor ment a beengedés, a Halottkémek még épp a soundchecket nyomatták, a szettbe a beígért fél hét után pár perccel nyestek bele. Elképesztő, hogy Grandpierre Attila még hetven felett is micsoda energiabomba, hogy milyen ősrobbanás-szerű ereje van ennek az embernek, főleg, ha színpadra lép. Na nem mintha a zenekar egyébként ne "gajdult" volna meg alkalomadtán, de ez így is van jól. Ez az élet, a pozitív, nyers energia zenéje, amit ha átélsz, így is meg lehet ünnepelni.

Bevallom, kövezzetek meg, én először láttam a Vágtázó Halottkémeket, de pont emiatt külön kíváncsi voltam rá, mit is tud ez a zene élőben, mert persze felvételről azért ismerem őket. De élőben mindig más a dolog. Itt pont, hogy a színpadon jön elő a zenekar ereje, ami most egy bika képében taposta le, de egyben hívta táncra is a megjelenteket. A megszólalás nem volt a legtökéletesebb, de könnyen bele lehetett élni magunkat a zenébe.

Várható extraként a Hunok csatájának előadásába Csihar Attila is benézett, így a két Attila duplázott erővel idézte meg a harmadik névrokonuk emlékét. Nekem személy szerint nagyon tetszett a fellépés, külön poén volt, hogy a Mayhem "katedrálisos" molinója előtt úgy festett az életigenlő zenekar, mintha a poklot akarnák táncba hívni. Szerintem még az is sikerült volna! De tény, hogy miután levonultak a színpadról, megváltozott az energiaáramlás módja és jellege. Innentől a sötét pusztítás vette át az irányítást.

Negyven évet megünnepelni egy ilyen intenzív zenei háttérrel és mondhatjuk kulturális örökséggel, azért nem könnyű feladat, még akkor sem, ha egy olyan aktív, intenzíven alkotó és turnézó zenekarról van szó, mint a Mayhem. Nem is nagyon volt gondolatom, hogy ezt hogy fogják kivitelezni, de aztán a legegyszerűbb, mégis leghatásosabb megoldást választották Csihar Attiláék: kronológiailag visszafelé haladva mutatták be, mit kell tudni róluk. Éppenséggel logikus lépés volt, mert valljuk be, náluk főleg a diszkográfiának a korábbi szeletei azok, amire mindenki kíváncsi általában, hiába erősek és hatásosak az újabb lemezek is. A De Mysteriis Dom Sathanas azért csak De Mysteriis Dom Sathanas, a kutya életbe!

A zenekar egy látványos showműsort ígért az estére, ráadásul a menetrend szerint két órát terveztek játszani. Előbbinél így a háttérvetítések nyilvánvalóak voltak (erre még kitérek), de az utóbbinál nem hittem volna, hogy ténylegesen kihasználják a rendelkezésre álló időt, márpedig itt kérem, két órán keresztül szakadt az arcunkba a néhol ilyen-olyan kísérleti vonulatokat is felvevő fekete fém. A gyönyör itt kezdődik, kérem!

Nem beszélve arról, hogy a vetítések milyen szépen meg lettek komponálva. Nem merült ki annyiban a dolog, hogy a zenekari logó hol kék volt, hol szürke, vagy ott volt a borító a LED-falon, hanem itt komoly bevezető- és átvezető kisfilmek voltak, a nyilván gépies precizitással előadott dalok is egyenként, azokhoz igazított látványelemeket kaptak, hol mi passzolt az adott albumkorszakhoz. Lehet a személyes kötődés miatt is, de nekem az Esoteric Warfare dalai alatt játszott képek tetszettek a legjobban, van valami betegesen szép annak az albumnak a körítésében és az az által ihletett videóban.

De ahogy mondtam is, mindenhol gyönyörű képeket, igényesen megkomponált felvételeket láttunk, én például szívesen újranézném őket, remélem a turné után lesz rá lehetőség, mondjuk egy koncertanyag látvány mellékleteként, vagy nem tudom.

A dallistát nem részletezném ki, ki-ki megtalálja a megfelelő helyen (setlist.fm a barátunk). Én mondjuk a Whore-t meghallgattam volna még, mert szeretem (meg is örültem, amikor az átvezető videóban felcsendült a nyitóhang), de vajon hová lehetett volna berakni és melyik dalt kellett volna kilökni miatta? Lehetetlen feladat.

A brutálisan átfogó és a maga nemében változatos első szett után jött a De Mysteriis... éra, ami mint magnum opus, nyilván kiemelt figyelmet kapott most (is), öt dal figyel ott a legendás korongról. Ezalatt nyilván Dead és Euronymous emléke is megidézésre került, sőt, a Funeral Fogban szalagról Dead éneke szólt.

A főműsor itt véget is ért, de aztán most jött még az igazi, mégis édes feketeleves! A Deathcrush korszak megidézése, ráadásul különleges vendégekkel. Jött a zenekarral ugyanis két vendég a korai érából, Messiah és Manheim, akik a maradék öt dalban a mai felállás húrosaival nyomatták a méltán klasszikussá érett ősdalokat. Zseniális! A záró Pure Fucking Armageddonban Attila a színpad széléről vokálozott egy darabig, de aztán csak betoppant a többiek közé, ezzel megadva a kegyelemdöfést, vagy felrakva a fekete cseresznyét az egész csúcsára. És tényleg... Ha ezek után még valakiben maradt energia, ha valakit nem facsart ki ez a két órányi életmű összegzés, annak nem tudom, mit kellene mondani, vagy adni.

Az biztos, hogy a zenekar, akik többször kinézetet váltottak, az adott korszak megjelenéséhez igazodva, mindent megtett a megfelelő szórakoztatásért és láthatóan a közönségnek is bejött ez a koncepció. Ami viszont annyira nem esett jól, hogy a buli hangzása a keverő mellett jó ideig konkrétan dohogós volt. Értem én, hogy egy ilyen stílusú fellépésnek kötelessége nem jól szólni, de itt azért lehetett volna csavargani egy-két potin. De az összélményből annyit nem vett le, ennek ellenére is élveztem ezt a zenei kivéreztetést.

Nyilván nincs már negyven év a Mayhemben, de az első négy dekádot zseniálisan összefoglalták ezzel a fellépéssel. A Vágtázó Halottkémekkel egy furcsa, de hatásos kontrasztot alkotva megidézték nekünk a legszebb életenergiákat és a legsötétebb halálvárást is. Egy élmény volt, köszönöm!

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT.