RockStation

Lovecraft beájulna - Agalloch: The Serpent & The Sphere (2014) ///ENG:/// Lovecraftian Metal Fanciness - Agalloch's The Serpent & The Sphere, reviewed

2015. augusztus 05. - Nemesúr

agalloch_theserpent_thesphere.jpg

(SCROLL DOWN FOR THE ENGLISH VERSION!) 

Az oregoni Agalloch, bár pontosan kategorizálhatatlan, minden műfajban, amit akár csak futva érintett, már alapvetésnek számít, legyen szó bármiről archaikus folktól kezdve a kísérleti rockon, progon, ambienten, doomon át egészen az (atmoszférikus) black metalig... S most, a The Serpent & The Sphere-rel, eddigi legelmélyültebb, misztikusabb hangvételű, monumentális darabjukkal ők is leírtak egy teljes kört. Megérkeztek oda, ahonnan indultak, mindössze egy sokkal magasabb szinten.

magyar_fejlec_rs.JPG

Lemezük szuggesztív, fondorlatosan áramló és végletekig kidolgozott, valódi utazás-élménnyel kecsegtet - viszont egy meglepően nyugodt és nagy hullámokat nélkülöző utazás ez a már ismerős sötétségbe. Ne nézzen elébe az, aki Wagneri, hars döngöldét vár - ez a zene lassabban építkezik, kozmikus rémségek és félhomályos gondolatok aláfestője inkább, mintsem látványos, mezei emberégetéseké (jó öreg blacker módra). Howard Philips Lovecraft mind a 10 ujjáról lenyalná a tintát ezt hallgatva, és egy életre Agalloch-fanná avanzsálódna. Ugyanez a sors vár a kifinomult zenére kapható Primordial és Emperor-rajongókra is! Ha nem hiszik, vessék rá magukat a teljes lemezre:

Ezt a kijelentést ugyan virgázás-párti rajongóik megkövezik, de John Haughm, a formáció zenei atyaege jól döntött, mikor Nathanaël Larochettet meghívta a The Serpent & The Sphere-be is. Az úr, amellett, hogy a Musk Ox frontembere és spoken word költő / edukátor, egyben az ezt megelőző, limitált EP-n megjelent 23 perces Faustian Echoes felvétel társszerzője, a klasszikus-akusztikus gitár egyik legeredetibb jenki megszólaltatója, és főleg az ő lágy átkötőknél előmeredő  játéka szolgáltatja az album gerincét. Az eredmény pedig pont olyasmi, amit a P.O.D. ért el a 2004-es Payable On Death felvételén: egy lágyabb, bensőségesebb, fülledtebb, teljesen egyedi hangvételű, nagyívű remekmű, ami megosztotta rajongóikat, és egy briliáns gitárosnak (itt Nathanaëlnek, akkor/ott Jason Trubynak) hála bizonyos tekintetben a banda muzikálisan leggazdagabb anyagát eredményezte.

Nem tudom, miféle gombákat rágcsálhattak csonttrónusaikon a nevezetesen sokáig, aprólékosan dolgozó portlandiek, de amíg az eddigi albumok hamulepte búzamezők, kihalt tájak, fenyegető, ősi erdők pogány varázsát idézik, a The Serpent & The Sphere mélyen belenyúl az okkult témák és hangulatok éteri sötétjébe. Felfelé tekint: az űrbe, a kozmikus végtelen felé, és valahogy talán északra is... Minden tábortüzes melegsége ellenére újra és újra a Lovecrafti Őrület Hegyeinek tüskés gerince, kihalt, mitikus múltba veszett városok, kozmikus titkok, hasadó, fekete gleccserek képei ötlöttek fel bennem, mindenféle túltolás és csicsázás nélkül. (Annyira, hogy végül a lemezt ennek képregény-adaptációja olvasása közben hallgattam újra - mondhatom, letaglózó volt az összhatás). 

agalloch_veleda2.jpg

A nyitó Birth And Death Of The Pillars Of Creation hosszas, ékes felvezetés, még könnyed váltogatása az akusztikus kiállások és a lassú elektromos szaggatás között teljesen indokolatlanok is. Haughm sziszegő, fröcsögő scream-vokálja remekül belesimul a dalok vázába, de nagyon hiányzik az eddigi Agalloch-lemezeken sűrűbben felcsendülő tiszta énekhangja, már csak a kontraszt kedvéért is. Intrónak mocskosul elnyújtott, önálló tételnek viszont ringató, kemény, borongós és varázslatos egyszerre.

A nagyjából akusztikus Serpens Caput, The Sphere és Serpens Cauda az albumív koncepcióját adó Ouroboros-kígyó fejét, a hatalmát és bölcsességét őrző középpontját, "gyöngyét" és farka végét jelzik - ötletes tagolás, még ha kicsit erőltetett is. Nathanäel játéka  mindenesetre végig fület gyönyörködtető, a 3 gitár főleg neki hála szinte 5-nek tűnik.

A The Astral Dialogue bármely TNWBM!-fanatikusnak ínyére válik, de dallamossága egyszer sem csap át öncélú brutalitásba, se együgyű tekerésekbe. Tisztes black-himnusz, ami nem bassza le az ember fejét és nem akasztja ki egyből a tanárnéniket - mintha kivettek volna minden viszolygást keltő hatásvadászatot és primitivitást a blackből (azért elég ambient zaj és krípi susmus akad ahhoz, hogy véletlen se nézzük gyerekdalnak). Szerintem ez előny, de mindenki döntse el maga. A Dark Matter Gods már menthetetlenül az ISIS örökbecsűjét, az Oceanicot idézi, ritkán visszatérő bridzse (egyben outrója) az album egyik legjobb pontja, ahogy a sámáni dobok és hosszú reverbek sűrűjéből kinyúlik apokaliptikus tömegével. A szám többi része elég standard post-metal, profi iparos-szinten kivitelezve.  A Celestial Effigyben tisztes mennyiségű virgázás és galopp akad, hogy meggyőzze a kétkedőket is: még mindig metal-lemezt hallgatnak, és nem is akármilyet! A legtöbb váltás, a legtöbb energia tán ebben a számban összpontosul... Még sincs igazán robbanáspont, az album relatív nyugalma, kimérten fenyegető-ámító svungja töretlen marad.

agalloch_drum.jpg

A 2. felében kezdő Vales Beyond Dimension egy tradicionálisabb, bruttó heavy metal-dal, remek vezérriffel és Haughm príma suttogásával. Az utolsó tétel, a Plateau Of The Ages pedig remek zárás, kevesebb kalandozással, központba állított gitárhúzással és tamozással, érzékelteti a summázás közeledtét, a vége felé  (52:00 után) egy gyönyörű, gyönyörű szólóval. Haughm, Don és Larochette szinte gitárpárbajt folytatnak itt, világosan kivehető, mikor a reszelős előbbi, és mikor az elszállós utóbbi veszi át a stafétát. A zárótétel előtt nagykönyvbe illő post-rockos lezárást hoznak össze, epikus, rideg trillák visszhangjait hagyva hátra...

A The Serpent & The Sphere tehát összességében, első hallásra és első Agalloch-hallgatók számára könnyen úgy tűnhet, hibátlan album... Még nekem is úgy tűnt! De nem az. Hiányoznak a letisztult csúcspontok, az éles kontrasztok és világos tagolás a számok közben, sőt, a lágy és kemény részek néhol ötletszerűen váltogatják egymást. Az akusztikus betétek nélkül az egész album egy hangulatos, de mégiscsak, fekete massza lenne (Black Mass, höhö). Egyrészt az Agalloch még úgy is egyfajta kába, merengő nyugalmat áraszt, mikor izomból fillezik és pörget és kalapál akár duplázós-blastbeateken át, így hangzásukat esszenciálissá párolva, és ez bizony lenyűgöző... Másrészt viszont az élmény repetitívvé, a számok hasonlóvá válnak, minden variáció, sokadik dalképlet és akusztikus váltás ellenére is. Talán épp ezek fölös túltolása, elnyújtása miatt. Néhol teljesen az az érzésem volt, hogy egy eszméletlen profi és összeszokott csapat jam-sessiönjét hallgatom, nem egy vérrel-verítékkel, stresszesen megkomponált lemezt. A természetesség, az erőlködés-mentes váltások, az "egy rugóra járó agyak" halk zakatolása kivehető, de a feszültség eloszlatását - a végéről visszatekintve - bizony megsínyli az egész mű dinamikája. A sétálgatós középtempóba való állandó vissza-visszatérés majdnem fillerré gyalázza ezeket a remek számokat... Ha nagyon rosszmájú lennék (ami pedig véletlen se), több helyütt még Relaxációs Blackkenek is nevezném. 

agalloch_hillarie-jason-concert-photography-agalloch-1-of-1-5.jpg

Amire a Kígyó (a lemezen) körbeért, pár dolog azért csak' kétségtelen: ha nem is tud minden irányba tekeregni, ha kiszámítható is vonaglása, csodálatos utat tett meg. A The Serpent & The Sphere mégiscsak egyedülálló mű, ami akár tucat zsáner világa közt teremt átjárást, ami műfaji szakfanok érdeklődését tárhatja ki új régiókra... Olyan, ami a figyelmes fül számára is nyújt meglepiket, és fenomenális háttérzenének is ülni tud (akár cikkíráshoz... akár Cthulhu-mítoszba, akár zavaros álmokba mélyüléshez...). Mágia van ezen a felvételen.

Az egyetlen, amit egy ilyen zenekarnak kívánhatunk az Örökkévalóságról szóló lemezük kapcsán... hogy ne örökké játszanak így és ugyanezt. De egy órácskára mindenki nyugodtan merüljön el az időtlenség fekete tengerében. Lehűt a csontig.

~

A lemez teljes anyagát meg még ezt-azt a pogány gulyáskondérból élőben is megcsodálhatjuk 2015 augusztus 5.-én, a Dürer Kertben! Még mindig akad néhány jegy... 

~

english_fejlec_rs.JPGThe band was kind enough to send us a limited copy of this magnificent album's vinyl format - so as a sign of our appreciation, I tought about summarizing the above review in English for any and all non-Hungarian readers :)

...Because damn, this album worths a double review! The Serpent & The Sphere is ominous and majestic sounding, with a lot of effortless variation and different themes vowen into the song's structures, and yet remains a strangely chill album... The songs remind me of the best moments of Primordial, some Emperor and early Isis (mostly, the pause-less masterpiece Oceanic), in a very pleasing way. A respectful touch of old school melodic-blackness and pagan folk instrumentals are also present, and that just makes the soundscape even more richer.

agalloch_veleda3.jpg

Something I might even consider calling Relaxation Blackke... if Nathanaël Larochette's handiwork wouldn't be a dominant motif. What happened in P.O.D.-s 2004 ear-warmin' Payable On Death, goes down just the same a decade later with Agalloch: the joining of a more classical-minded guitarist with a sensitive touch, helped give birth to the most musically diverse and mystical effort of both bands to date. There's no better way to say this, but his poetry just filters through. Instead of mid-track breakdowns and high-hits, it's the acoustic tracks, Serpens Caput, The Sphere and Serpens Cauda, where the guys let the magic really happen with an elusive, nordic, campfire-mood play - also, these songs form the spine of the record, the Head, the Orb (of Power) and the Tail of Ouroboros, the Serpent of Eternity. As the outer world rages in turmoil in the in-between tracks, the inner world, the microcosm silently watches and meanders upon their struggles in these.

Considering this structure and the songs lyrical content, you can clearly see that The Serpent & The Sphere is a nearly metaphysical, beautifully sombre contemplation upon things beyond human, and mostly, about the nature of forever, the nature of time. Reading the graphic novel adaptation of Howard Philips Lovecraft's At The Mountains Of Madness while blasting this wonderous piece left a huge impact on me, and I can't advocate enough the listening to these songs as a soundtrack for evenings filled with malefic, intellectual working hours... and some Mythos-dwelling on the cold, long nights to come. Though Agalloch previously threaded in ancient temples, pagan forests and barren fields, this album feels like a huge change of natural landscapes, turning the listener's view towards the lands of primordial ice, images of a mythic Northern Land, jet black glaciers and at last: the silence of the nocturnal space (especially amidst Dark Matter Gods), the final, boundless frontier of Nature, as he threads through these meticulously crafted pieces of musicianship.

agalloch1.jpg

However, this laid-back, natural flow almost enforces itself, and at parts works against their momentum, the use of more diverse tempos. There are no real peaks, no breaking downs (or -aparts or -aways) in the otherwise quite varied songs, even the classic-black tribute The Astral Dialogue's blastbeats seem somewhat mild. Thus, taking away everything outright provocative and gore-ish from the weaponry of black metal, they distilled their sound to something darkly beautiful, a sense of looming perils instead of outright blasphemy, and THAT, my friends, is what I consider the truest achievement of this album, even if a lot of folks out there wouldn't see it that way (or even consider it their biggest flow). The variations are so loose and easy, sometimes I wondered if I am listening to a recoreded jam session, and I also dearly missed John Haughm's clear vocal parts.

The harmonies, although enchanting and grim at once, might turn out difficult to replay in your head, due to careless wanderings into now bridges and choruses every now and then - without the "Serpens parts", the recrod would clearly lack an arranging element, and might sound like just a beautiful mess. It's relaxed and varied tone conveys a sense of ambigous repetitivity, and alas, at parts (for short intervals) degrades such major compositions into standard post-metallic fillers. However, the majesty of the opening Birth And Death Of The Pillars Of Creation and the guitar-battle of the semi-closing Plateau Of The Ages makes sure that fans of good ole' heavy rockin' won't be left unsatisfied!

agalloch_wide-0291335b32bd4ab27df0c3aecc206433e8f4a15a-s6-c30.jpg

All in all, The Serpent & The Sphere serves both as an excellent collection of background tracks, crafted for  the working hours of the moody mind, and as an epitomee of chill craftsmanship, a step in the revival of blacke, which demonstrates how seemingly distant genres -with the necessary skill and care- can be arrenged around higher concepts. The soundscape is not, by any means, mellow, but the feeling it leaves might well prove to be. As the Serpent bites into it's own tail, we made a full circle, all what's left to ask is: what will the band singing about Forever, and sounding like Forever, do next?

 ~

by Nemesúr (Nemes Márk)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr277677794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum