Egy tájékozottabb rocker általában földrajzból is szépen teljesít, tudja például hol van Tampa, a San Francisco-i Bay Area vagy Oslo, de még Kőbányához is köpi a koordinátákat. A svédországi Umeå is ott van ezen a zaj-térképen, és bár tradicionálisan a nyírfák városaként emlegetik, egy igazi metál arc tisztában van a helyi “fémipar” jelentőségével is. A többség persze rögtön rávágja, hogy Meshuggah, a “hácésok” inkább a Refusedra asszociálnak, pedig a Cult of Luna ugyancsak umeå-i őslakos, igaz volt aki közben Stockholmba költözött.

Idén úgy tűnik korábban jött a télapó, és bár nem gondoltam volna, hogy a Converge tömi meg a csizmámat, arra végképp nem számítottam, hogy Chelsea Wolf lesz télanyó.

Kinek szól 2020-ban a Deftones? Ezen gondolkodom, miközben az Ohms-ot hallgatom és minden jel arra mutat, hogy elsősorban saját maguknak, ám ez nem feltétlenül baj.

A hegyekkel az a baj, hogy nem tudja az ember, hogy álljon hozzájuk. Tervezzen útvonalat? Szerezzen szakértői, túlélő- és mászóeszközöket? Tanulmányozzon más hegyeket? Készítse fel magát rájuk, keressen más tudatállapotot, ami szellemileg alkalmassá teszi őt a feladata felmérésére és netán elvégzésére? Vagy már el is cseszte, túlgondolta, ahelyett, hogy végre-valahára mászni kezdene?

Egyáltalán nem véletlen, ha egy ilyen élethelyzetben találunk rá erre a lemezre - vagy vice versa, ha ez a lemez ezekre a kérdésekre segít reflektálnunk. Rohadt régóta ülök rajta, és legalább 6-7x meghallgattam már, mire egyáltalán észrevettem, hogy már ennyiszer. Hogy én is vesztegelek a lábánál, pedig már az utolsó karcig ismerem. Talán nem véletlenül. Sok feladat csak épp olyan nehéz, amennyire azzá tesszük magunknak, lett légyen szó egy elsőre pofonegyszerűnek tűnő kritika, vagy első blikkre tök simának festő posztmetál-album megírásáról... meghallgatásáról... megemésztéséről. Szóval fejjel neki, aztán majd csak megbirkózunk vele valahogy, ha bízunk a képességeinkben meg a mélynyomókban, a csúcson majd ráérünk levonni a következtetést.

Amiből van dögivel. A HEGY nevéhez illően egyértelműen kimagaslik az európai poszt-geofrámiából. De ez csak akkor tűnik fel (és igazán értékesnek), ha tényleg nekiveselkedünk, és a végére érve - jó közhelyesen - nem is a hegy külső-belső tájait győztük le, hanem valamilyen értelemben saját magunkat... Pl. azon prekoncepciónkat, hogy végig tudunk-e ülni manapság, akár teljesen, akár fél füllel figyelve egy ekkora súlyú és 50 perces lemezt, vagy azt, hogy lehet-e még a poszt- és nem-poszt műfajokat tényleg új és tényleg érdemes módon kombinálni. Vagy valami sokkal személyesebbet, hacsak nem... Áh, dehogy. Neki se állunk. Csak nézegetjük azt a kurva ösvényt, köldökünket, avagy a PLAY gombot, kinek mi, egyre zrikáltabban, aztán... Aztán később, észre se véve, hogy felértünk, már minden világosan látszik, és nem akaródzik elindulni visszafelé, a silány, egyenletes talajra. 

A 80 Miles Out & 6 Feet Under pontosan ezt az érzést nyújtja. Messze mindentől és kellő, épp elföldelési mélységben ahhoz, hogy a felszíni fény még leérjen hozzánk.

Az, hogy Pozvakowski, még a teljesen szűz füleknek is kell mondjon valamit. Valami szovjet szakemberes, rideg precizitást egy letűnt korból. Gyárak szelíd háttérzaját, szalagok siklását, tárcsák kattogását. Tökéletesen ragadták meg a névvel a világot, amit létre akartak hozni... és amitől az iterumon jobban eltávolodtak, mint remélni mertem. Még a tőlük szokatlanul szecessziós-viktoriánus borító is erre, a karton pedig nyersességre, pőreségre utal.

A 6. lemezén a Pozvakowski csak bemutatkozásukkor látott tömörségre szorítkozott, de minden eddiginél sivárabban, mégis diszkrét monumentalitással csendülnek fel. Az iterum egy rendkívül összeszedett album, de az "átgondolt" jelzőt nem mondhatjuk rá, és ez itt bók: a határok nem is olyan világosak, a váltások jól előkészítettek, a monotónia nem válik unalmassá és többé nem rendező elem, és mégis, minden egyes résztvevőnek van tere sikálni, sivítani, gerjeszteni, roncsolni, egy szóval: zajt csinálni. Mert ebben a hazai színtéren utánozhatatlanok, és szerintem a globálisban is figyelemreméltóak... Az iterum pedig nem csak kitűzött programjának lekövetésében csúcsteljesítmény.

Augusztus 5.-ére úgy vártunk, mint egy ajándék napéjegyenlőségre, ahol bónuszba hull a földekre a lányok gótruhája. Ebben mondjuk az Emptiness Booking előrelátó és szívós, kitartó hirdettetése is közrejátszott... Viszont aki hasítottbőrös-arcfestős agancs- és csontlóbálásra számított, annak csalódnia kellett.

Az Agalloch és a C R O W N népünnepélyszerűen várt pogánykodása épp hogy nem tradicionális, nyers és vad volt, hanem végtelenül kifinomult, modern és meditatív. Már amennyiben ez lehetséges avantgárd metálzenekaroktól.

(SCROLL DOWN FOR THE ENGLISH VERSION!) 

Az oregoni Agalloch, bár pontosan kategorizálhatatlan, minden műfajban, amit akár csak futva érintett, már alapvetésnek számít, legyen szó bármiről archaikus folktól kezdve a kísérleti rockon, progon, ambienten, doomon át egészen az (atmoszférikus) black metalig... S most, a The Serpent & The Sphere-rel, eddigi legelmélyültebb, misztikusabb hangvételű, monumentális darabjukkal ők is leírtak egy teljes kört. Megérkeztek oda, ahonnan indultak, mindössze egy sokkal magasabb szinten.

Az úton-útfélen hipster-blackmetalnak gúnyolt, mégis jelentős zenetörténeti irányváltást elhozó Deafheaven 3. albuma, a károgók állóvízét felrázó, rózsaszín Sunbather folytatása, ez év október 2.-án került forgalomba a tengerentúlon New Bermuda címmel, és egy impresszionista Slipknot-portréra emlékeztető borítóval...

Ha nem tűnt volna fel mostanság, pláne az elmúlt 2 évben: kis hazánk az Emptiness Booking és a Dürer fáradhatatlan, félőrült szervezőinek hála totál-tökre el van kényeztetve a keményzenei underground nemzetközi gyöngyszemeivel.

Augusztus 5.-én kitárulnak a füst-marta üvegajtók, hogy - valami druidikus együttállásnak hála talán - köszöntsenek 2 eszelős bandát és a blackséget posztmodern köntösbe (felöltőbe? palástba? hoodieba?) velük bújtatni kész közönséget. A már majd' 2 évtizede a Régiek útján járó, minden tekintetben kultikusnak mondható, kísérleti-neopogány Agalloch és a francia, industrial-blackmetal-lowtempo-depechemode torzszülöttként jellemezhető C R O W N ...és remélhetőleg pár mezei állatkoponya... töltik be a kistermet!

A posztmodern és elszállós zenék kedvelőinek ez az esztendő még sokáig fog élni az emlékezetében... Annyira sok buli van hátra csak ebben a hónapban, hogy még mi sem tértünk magunkhoz, alig győzünk felváltva járni és írni róluk. Most viszont úgy gondoltuk, kedveskedünk Nektek egy kis naptárazással... Íme a hó előrelátható része post-mindenségileg!