Nekem egyébként még mindig sokszor hihetetlen, hogy ezek a floridai arcok ahelyett, hogy pusztán besörözve azon versengenének egy meccs után, ki tud a strandon közelebbről odafingani egy nyugdíjas hölgycsokor mellé az azurkék tengerbe bámulva közben bambán, inkább bemennek a próbatermekbe és olyan ideget pörgetnek ki a hangszereikből, ami annyi szusszanást sem hagy, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás felújított változata. Pedig a Hate Eternal ahelyett, hogy a strandröplabda tudását csiszolta volna, ebben vált profivá. Utolsó, öt évvel ezelőtt megjelent Phoenix Amongst The Ashes című lemezük is körülbelül annyira volt agresszív és zaklatott, mint a paranoiás náci bányász akkor, mikor elitta a kábeltévé befizetést, és ezért csak két csatornát tudott váltogatni este. Ahol az egyiken a Túl a barátságon című filmet adták, a másikon Simon Wiesenthal összegzését a Nürnbergi perről. Ez az új Infernus című lemez, pedig pontosan ennek a lemeznek a folytatása. Szóval volt mit várni.

De a zenekar története nem öt évvel ezelőtt kezdődött, hanem sokkal korábban. Egészen pontosan 97-ben, amikor Erik Rutan hobbi bandának indította el a csapatot a Morbid Angel mellett, gondolom amolyan könnyed kikapcsolódás gyanánt. Aztán az évek alatt sok mindenki megfordult bandában, ismert és kevésbé ismert nevek, de az biztos, hogy a Hate Eternal is része annak a szivarklubnak, ahol már lassan minden death metál szivar, játszott death metált más zenekarok tagjaival. Mára azonban a csapat, habár korábbi lemezeken két gitárossal is nyomult, triókét futott neki ennek a lemeznek, akár az előzőnek, de új dobossal debütálva Chason Westmoreland személyében.

Akivel úgy tűnik a Hate Eternal ismét megtalálta a szuper emberét. A rongyosra püfölt első négy szerzeménynél ugyanis azt éreztem, hogy a dobos csóka az abszolút ütőerő, aki húzza az egészet és minden más csak azután jön. És persze ami azután jön, az sem kevés. A Locust Swarm című nyitó tételben már ott van a kifeszített bőrökön való professzionális pörgetések mellett a gitár, ami hozza azt a jellegzetes hangzást és ezzel azt a neurotikus hangulatot, amitől egyből kedvem lesz logó beles pólóban régi horror filmet nézni, pörc csipsszel, meg persze sok kechup-pel. Ha pedig már jellegzetes hangzás és neurotikus hangulat, akkor a következő The Stygian Deep is az a dal, ami felvonultat mindent, amit imádni lehet ebben a műfajban. Pontosan olyan torokkal, azzal a gitártémával, veszett vaddisznó dobokkal, hibátlan tudással, amitől meglesz az az intenzitás, ami azt tudja velem éreztetni, hogy ez korántsem lerágott csont, sokkal inkább friss még meleg hús. Pedig az összetevőkön ezek az arcok nem sokat változtattak, na de hát valljuk be, hogy van amin nem is kell. Ahogy a régi horrorokban kitalált elemeknél sem születik már jobb, úgy ez az esszenciális death metal is úgy jó ahogy van.

A lemez egyébként a címadó Infernus című tételig nem is lassul, ez az első középtempós őrlés ami egy kis lélegzethez juttat, és ezzel együtt az egyik legerősebb hat perc a lemezen. Erik emberölő hangját nem viszi el a szétfeszített tempó, és amúgy is van az egészben valami himnikus, nosztalgikus érzés, ami fröcsögi az arcba, hogy még mindig felemelő érzés pengetni a dögök közt. Ezután az egyetlen levegővétel után pedig még öt szám szerepel a lemezen. Amik közül nehéz jobb és kevésbé jobb pillanatokat kiemelni. Pengén nyesnek a gitárok, félelmetesen jókor érkeznek a szólok, magasiskola van végig. Amiben szerepel egy három és fél perces ének nélkül hagyott szakasz Chaos Theory címmel - és ha már azt írtam esszenciális - ami pontosan az a szerzemény, amit akkor mutatnék meg valakinek aki nem ismeri még a műfajt, ha azt szeretném megmutatni, hogyan épül fel szerkezetében egy vegytiszta death dal.

Három haláltesó kering gyors, sötét gyűrűkben, sűrű füstön át és vágják a kört a horzsolt, zaklatott égbe. Onnan, ahol játszanak, ősvilágoknak látszanak a felhők, nagy, arctalan fenevadakat öklendeznek ki magukból, amik végül felcsavarodnak és meghalnak mind a tíz számban a lemezen. Bizonyítva, hogy a műfaj most sem vet kisebb árnyékot ránk, mint amikor megszületett, és úgy szív be minket a rothadó ínye közé, mint egy fogatlan sírgödör. Volt aki azt mondta, mi bloggerek könnyen dobáljuk a csillagokat a lemezekre, de én nem érzem így. Kurvára nem volt könnyű ez a lemez sem, súlyos ez a hibátlan öt csillag.