Ahogy hallgatom ezt a lemezt, fojtogatni kezd a kíváncsiság, hogy vajon milyen élete lehet ezeknek a fazonoknak, ha arra van belső igényük, hogy ilyen metsző letargiát emeljenek zenei szintre, amiben érezhetetlen érzések és kirekesztett gondolatok miriádjai gomolyognak céltalanul. Egy régi Leukémia szám szerint a hidegzöld kórházi falak amúgy is nyákos, porózus anyagában nyílnak meg ott azok a szakadékok, mint visszhangzó barlangok melyek elnyelik az összes emberi jót, mit Isten teremtett, de ez nem igaz. Ugyanis azok a rideg visszhangzó barlangok ezen az albumon nyílnak meg. Mégsem mondanám, hogy minket hívatott riogatni ez az új Corrections House cucc. Nem a kint lévőknek szól, hanem befelé indul el. Ott belül pedig az előző lemeznél is sokkal mélyebbre hatol a magány és az elidegenedés totemeinek fekete szemüregeiben. A zenekar saját állítása szerint is az elveszett lelkek misztériumait keresve zenél. Ez a néhány sor itt pedig az év egyik legjobb lemezéről beszél.

A fazonok pedig ugyanazok, akik a két évvel ezelőtt ezalatt a név alatt elsőként megjelent Last City Zero nagylemezt is összeillesztették. Azaz Scott Kelly (Neurosis), Sanford Parker (Minsk), Bruce Lamont (Yakuza), Seward Fairbury és Mike IX Williams (Eyehategod). Akik névsora láttán talán mindenki azt gondolja: Ja igen, az arcok, akik csak önmaguk alatt vagy felett, dühöngve vagy leverten képesek önmaguk lenni, szokásos szinteken nem tud tudatosulni bennük a létezés. Vagyis semmin ami az új How To Carry A Whip című lemezen történik, nem illene meglepődni. Pedig van min. Azokkal az alkotó elemekkel, amikkel az előző lemezen próbálkoztak, és már akkor is különleges légkört tudtak varázsolni, most mind hangsúlyosabbak. Az ipari zajok kattogóbbak, recsegőbbek. Mike anyaszomorítóvá torzított költői jajveszékelései mellett Scott hangja is sokkal inkább előtérbe került. A gitárok pedig végtelenül felkorbácsoltak és szomorúak egyszerre. Ettől lett ez az album militánsabb , depresszívebb és heroikusabb egyszerre, az előzőnél.

A Crossing My One Good Finger című dallal eresztik el a pórázról a fékeveszett kétségbeesést, amivel Mike majd Scott eltorzult hangja is csordultig tele van ebben a néhány percben. Közben pedig fém a fémmel ütközik monoton, hullámzó acéllemezek és lesújtó kalapácsok zajába ágyazott koszos gitár hirdeti, hogy itt most az élet kívül maradt. Az előző album is jól használta az elektronikát, hogy sajátos atmoszférát teremtsen, de ez most még inkább a helyére került úgy tűnik. Karakteres agresszív ipari mocsok. Rendkívül jól eltalált gitárhangzás. Amik a következő Superglued Tooth - ban lassan őrlődve vánszorognak együtt tovább. Mike mintha verset mondana, minek sorait a dobgép veri el. A kórus jéghideg fényekkel rezonál. Mire a harmadik számhoz ér a lemez, simán elhiszem, hogy Mike az összeomlás szélén áll. A White Man's Gonna Loose gitárja hiába csempész hangulatos, keleties atmoszférát a dobok és a szövegek közé, mikor Scott hangja megérkezik, a lüktető izomcsomót rejtő szívburok azonnal megtelik vérrel. Sanford Parker alapjai egyértelműen a nyolcvanas évek EBM zenéihez nyúlnak vissza, így sokszor olyan az egész mintha Scott és Bruce a Test Dept. vagy a Skinny Puppy katonás ütemeire játszanák fel - persze széttorzítva - a rájuk abszolút jellemző témáikat. Ennek ellenére azonban mégse mondanám, hogy a CH megismerésében bármi kapaszkodót adnának a saját bandák.

A küszködő poéta pedig üvölti tovább a semmibe szavait a Hopeless Moronic című szerzeményben, amiben felcsendül az egyik legszomorúbb gitár ami Scott ujjairól valaha lepergett, s a mélyről jövő ének líraisága tanúskodik, hogy a nihilizmus csupán egy másik mindenség. Pontosan ugyanaz az ellentmondás, mint az ezt követő Visions Divide hangulatában, ami számomra egyértelműen egy country dal, country gitárral és Bruce hősi halálba hívó szaxofonjával, amiben a hurok úgy lesz egyre szorosabb, mintha az legalábbis az élet legdicsőségesebb végcélja volna. A fúvós hangszerrel középen ez élőben minden feketére mázolt koncertfalból könnyet fakaszt majd. A The Hall Of Coast kaotikus gitárjai gyilkolnak és hiába tartok a lemez vége felé, mégis mintha még lenne feljebb és feljebb.Vagy lejjebb és lejjebb. Ez a giárhangzás végig valahogy punkos is meg nem is, de aljasnak aljas. A When Push Comes To Shank gitár és szaxofon témája mellett sem mennék el, de az előző album utolsó számát idéző I Was Never Good At Meth szemcsés, zavaros spoken word kirohanása hagy igazi kétségek között, míg eljutok a személyes kedvencemig - ami zárja is egyben a negyvenöt markáns percet - a Burn The Witness című tételig. Ami szintén mint a szívdobogás és a hétköznapok zakatol monoton, míg bele nem hasít a fájdalmas sludge gitár, mögötte furcsa kopogás valami falon és Scott hangja ami ő és mintha nem is ő lenne. Elképesztő. Mike a háttérből fel felüvölt. Az egyre zuhogó ütem és az ismétlődő refrén szó szerint felégeti az album utolsó perceit.

Mind a kilenc új Corrections House dal a Neurot Records és egyben a bomlás végterméke. De nem a külső világ, hanem elsősorban a belső bomlik fel benne. Mégis heroikus ahogy a zakatoló géphangok szabdalta magányban sejtelmes nemességet szimatol. Ettől olyan veszettül személyes.Van egy idézet ami így szól:"Aki még soha nem gondolkodott el önmaga megsemmisítésén, aki még soha nem érzett magában indíttatást, hogy a kötél, a golyó, a méreg, a tenger segítségéhez forduljon, az nem több ocsmány gályarabnál, a kozmikus tetemen araszoló féregnél". Ez jutott erről a lemezről eszembe. Meg az a kérdés, hogy hogyan adhat valami ennyit, ami egyszer mindent elvesz? Na és még az...hogy sanszos, hogy nálam ez lesz az év lemeze. Remélem készülnek hozzá olyan penge videók, mint az előző lemez számaihoz. Aztán még élőben is megnézném, ahogy a szaxofon szóló alatt Mike veri szét a mikrofonnal a saját fejét, fekete uniformisban.