Bakos Attila neve a magyar underground metal szerelmeseinek nem hinném, hogy nagyon idegen lenne. Több helyen lehetett találkozni már a nevével, de leginkább, mégis a két saját projektje, a Woodland Choir és a Taranis mindeneseként, vagy a Thy Catafalque Róka Hasa Rádiójának és Rengetegjének tiszta vokáljaiért felelős embereként lehet a legkönnyebben azonosítani. Most egy újabb, általa kicsit érintetlenebb világba kalauzol el az egyedi, telt orgánummal rendelkező énekes az Aranyhajnal révén, melyet saját nevén adott ki, elválasztva minden eddigi projektjétől.
Ezúttal a hagyományosabb értelemben vett sötét hangvétel nem igazán jellemző. Minden bizonnyal ezért is lett más neve ennek a több helyen álomszerű megmozdulásnak. Milyen mégis az Aranyhajnal? Egy stilisztikailag nehezen behatárolható, viszont csapongás mentes fennkölt szárnyalás. Van egy kis post, egy kis folk, természetesen metal is, az avantgarde is felüti a buciját, tehát szó, mi szó, érdekes és bátran merem mondani: csodálatos eleggyel van dolgunk.
Kezdjük rögtön a külcsínnél. Habár sajnos csak digitális megoldásban gondolkodott ezúttal Bakos úr, Havancsák Gyula mégis egy olyan borítót kanyarintott hozzá, amit önmagában is élvezet nézni. Hjules neve egyértelműen garancia, a Taranisos Kingdom borítója is alsó hangon mérve is gyönyörű volt. Elég csak megnyitni a káprázatos rajzot a böngészőben, elindítani hozzá a zenét és máris utazhatunk a végtelenbe. Szívesen megnéznék ebből egy teljes füzettel ellátott fizikai megjelenést is! Vagy legalább a mai divatnak hódolva egy látványos lyric videót. Csak a borító miatt már megérné megvenni a cuccot. És még hol van a belbecs!
Zeneileg az első hangtól az utolsóig egy kvázi tökéletes produktummal van dolgunk. Ez az ember egy igazi kincs! Ilyen zenei érzékkel és énekteljesítménnyel a nagyok között illene lennie, de sajnos ez nem az az ország, ahol az ilyet igazán értékelnék. Pedig elég csak az első dalt, az Ősi szót meghallgatni. Ilyen monumentális, de maximálisan giccsmentes szerzeménnyel ritkán találkozni. És még erre megy rá a melankolikusan gyönyörű, tiszta, érzésekkel teli ének… Lehet, hogy soknak tűnik, amit írok, de mindenki csekkolja le és majd meglátja, hogy igazam van!
A színvonal végig a plafont verdesi, több helyen seggre ülősen ellenállhatatlan témákkal. Ezért furcsa picit, hogy a közvetlen folytatás, az Életerő folkos avantgardeja és a Lángolj kicsit hagyományosabb, könnyedebb ötletek, ha ilyenről beszélhetünk ezen a virtuális korongon. Az Ármány jóval komorabb gitárral operál, az ének sem mindig olyan simogató, sőt, a hörgés is előkerül. De még a sötétsége mellé is teljes mértékben szerethető.
Ezt követi a lemez mesterhármasa, az Áldás, Sziklák szívén, Lépj át trió. Szó szerint tökéletes 25 percet fed le ez a „sor”, magasan a csúcspontja az albumnak. Az Áldás tíz perc feletti monumentalitása és a magával ragadó kezdés utáni folyamatosan fokozódó középrész a hossza ellenére is képes magával ragadni, észre sem venni, hogy hogy elrohan az idő. A folyatás, a Sziklák szívén is egy gyönyörűen megkomponált szerzemény a már megszokott pozitív hangvétellel. A Lépj át témáira is nehéz szavakat találni, itt is, ahogy végig a CD-n, a lélegzésszerű lüktetés az, ami ellenállhatatlanul karol magához és tart ott hosszú ideig. Ezek után Az éj rejtekén egyfajta csendes levezető ehhez a zenei csodához, de nem szabad mellékvízen kezelni! Elég csak egyszer meghallgatni és ugyanúgy elrabolja a hallgatót, mint az elődjei. Tényleg zseniális, ami ebben a bő 50 percben történik. Nem egyszer dicsértem már a hazai underground idei termését, de ez még a mezőnyön belül is vitán felül a legkiemelkedőbbek között foglal helyet. Mindenkinek legalább egyszer érdemes meghallgatnia. Utána úgyis vissza fog térni hozzá újra, meg újra.
Szóval summa summarum év végére megkaptuk a hazai termés egyik legszebb, leginkább szeretnivaló lemezét. Aki eddig nem ismerte Bakos Attila munkásságát, mindenképp csekkolja az Aranyhajnalt, a kedvelői pedig – ha nyitottak a könnyedebb hangvételre – semmiképp nem fognak csalódni benne. Egy szabadabb felfogású zenei közegben ezzel a zenével legalább csarnokokat lehetne megtölteni, kár, hogy nem egy olyan világban élünk. De legalább tudjuk, hogy létezik és vitathatatlanul szerethető dalcsokrot kapunk, ha végighallgatjuk… majd még egyszer… és még egyszer…
