A kilencvenes években legendássá vált Dynamo fesztiválon sosem jártam. Azon monstre nyári szabadtéri események közül, amelyek részben a holland földön teremtett hagyományokat folytatva lettek naggyá, többre is eljutottam. A hosszú kihagyás után tavaly Dynamo Metalfest néven újraindított rendezvényen most sikerült pótolnom valamit a mulasztásból.
Rendkívül nívós összeállítás hihetetlenül olcsó, húsz eurós beugróért. Röviden összefoglalva ennyi az alaprecept a metal hollandiai központjának számító Eindhovenben. Utóbbi annál is inkább fontos tényező, mert az ottani árak köztudottan nem a mi pénztárcánkhoz igazodnak. Hogy mást ne említsek, két deci sör két és fél euróért – ennek megfelelő értékű kuponért – viccnek kicsit erős!.. Viszont a fesztivál egész területén kifogástalanul működik az ingyenes Wi-Fi. A mosdó előtti sorban állás végén kapott karszalag mondjuk némi túlszervezésre utalt, míg a buli végén a városközpontba induló buszjáratok körül komoly fejetlenség volt tapasztalható. A fellépési sorrendben hirtelen beállt változást (erről később) sem ártott volna idejekorán jelezni. Egyéb vonatkozásban abszolút fennakadásmentes, profi lebonyolításról beszélhetünk. A hangosításra sem lehetett panasz, ráadásul a napsütéses idővel is szerencsénk volt.
A felhozatalt alapvetően azoknak az igényeihez és ízléséhez tájolták be, akik annak idején fiatal fejjel „A” Dynamo törzslátogatói voltak, ma viszont beérik az egy napos partizással. Ők előszeretettel vesznek sört a mozgó csaposoktól, hogy elkerüljék a pult előtti tülekedést, ugyanakkor egy kis moshtól sem riadnak vissza. Mi több, a saját szememmel itt láttam először tolószékes közönségszörföst!
Az első zenekar, amelyet megnéztem, az Audrey Horne volt. A 70-es és 80-as évek feelingjével bőven átitatott hard rock muzsikájuk eleve tökéletesen alkalmas a nagy tömegek szórakoztatására, és Toschie-ék mindent el is követtek, hogy a kora délután érkező fesztiválozókat megmozgassák, illetve a Waiting For The Night alatt megénekeltessék. A modern prog metal prominenseinek, a Texturesnek a hazai pálya nyilván jelentett valamennyi többletmotivációt, de a rájuk eső háromnegyed órában ugyanazzal az elánnal és profizmussal játszottak, mint tavasszal az Amorphis előtt (a mostani szett terjedelmileg és tartalmilag is nagyjából megegyezett az akkorival). A Life Of Agony helyére meghívott Obituary, ahogy szokta, lazán, kedélyesen zenélve tépte le az arcunkat. Őket ezért érdemes bárhol, bármikor megnézni. Olyan irdatlan húzása volt a műsoruknak ezúttal is, hogy a számsorrenden ott a koncert hevében nem agyalt az ember. Utólag kielemezve megállapíthattam, hogy a hangsúlyt a korai anyagaikra helyezték – az utóbbi bő tíz évben írt dalokat rögtön a nyitó blokkban letudták –, összesen kilenc nóta hangzott el az 1994-ig tartó korszakukból.
A kult thrasher Sacred Reich minden előjel nélkül, az utolsó pillanatban került előbbre a programban, a banda azonban nem zavartatta magát, és roppant energikus bulit tolt. A papírforma érvényesült: Az Ignorance és The American Way albumok, illetve a Surf Nicaragua EP nótái váltakoztak (ideértve a War Pigst is, amely persze feldolgozás, de szintén szorosan hozzánőtt az arizonaiakhoz), kiegészülve az Independent két tételével, na meg Phil Rind bőgős-énekes alapos konferálásával.
Ha lett volna külön jelmezverseny, azt egyértelműen a Powerwolf nyeri. Még a közönség soraiban is feltűnt néhány, az övékhez hasonló arcfestést viselő figura. Hozzáteszem, az feltétlenül a javukra írandó, hogy a horrort, vallást, mitológiát humorosan megéneklő dalaikhoz kellően látványos előadás társul. A Metal Church elsősorban Mike Howe énekteljesítménye révén végzett az élmezőnyben. A szettjük is a kedvemre való volt, bár mondjuk egy Ton Of Bricks-szel azért tudták volna még fokozni a lendületet. Mike ellenben csúcsformát mutatott. Érces hangján erőre kapott a XI lemezen nem annyira kimagasló No Tomorrow is – a nagy kedvenc Killing Your Time pláne! –, és ami a lényeg, a régi klasszikusokon sem esett semmiféle csorba. A Beyond The Black alatt a néhai David Wayne tébolyult sikolyait is megidézte „Howie”. Érdekesség, hogy Steve Unger basszusgitáros kamerát rögzített a hangszerére, buli közben pedig fejkendőt tett fel, à la Duke Erickson… Az At The Gatesről nemigen tudnék mást írni ahhoz képest, ami a mostani Rockmaratonos fellépésük kapcsán megfogalmazódott nálunk. Tanítani valóan precíz és feszes összjáték, példás frontemberi munka Tompától, na meg a 90-es évekbeli, illetve jelenkori szerzemények egyenlő arányban.
Az est headlinere, az Anthrax a For All Kings albummal folytatja az öt éve megkezdett diadalmenetét. Hogy mennyire eleven folyamatról van szó, mi sem bizonyította eklatánsabban, mint a You Gotta Believe - Monster At The End kettőse mindjárt kezdésnek. Mindig örvendetes, ha egy nagy múltú, több évtizede aktív zenekarnak a jelenkori dolgait egy lapon lehet említeni az alapműveivel, és hogy Scott Ianék esetében ez mennyire így van, szépen alátámasztja a további két szám is az idei korongról (Evil Twin és Breathing Lightning). Egyéb tekintetben a tavaly látott programhoz képest annyi változás történt, hogy a Medusa nótát forgatták be old school csemege gyanánt, illetve azóta, mint tudjuk, tragikus módon bővült azon zenei ikonok sora, akikért a Ronnie James Dio-nak és Dimebag Darrellnek emléket állító In The End szólhatna… A csapat közismerten energikus, mozgással és fejrázással teli színpadi munkájára megint nem győztem rácsodálkozni. Joey Belladonna és immár Jon Donais is derekasan kivette a részét belőle, előbbi frontemberként lazán az ujja köré csavarta a nagyjából négy-ötezer fős publikumot (Scottnak szintén akadt egy-két magvas gondolata). A sound is náluk volt a legjobb. Nem spóroltak a hangerővel, de tisztán, arányosan szólt a hangcucc.
Az Indians lett a záróakkordja a Dynamonak, amely természetesen jövőre – harminc éves jubileumának esztendejében! – is megrendezésre kerül. Első fellépőként a Testamentet már be is jelentették, így joggal bizakodhatunk a 2016-oshoz hasonlóan erős összeállításban.
Fotók: Dynamo Metal Fest Facebook
