Mikor kilenc évvel ezelőtt bekerültem a RockStation csapatába, drága főszerkesztőnk valamiért arra a következtetésre jutott, hogy hatalmas power / heavy metal rajongó vagyok, épp ezért rendre nekem lettek kiosztva a zsánerhez köthető új megjelenések.
Végülis nem volt ezzel gondom, mert így rengeteg olyan lemez jutott el hozzám, amit amúgy szinte biztos, hogy nem hallgattam volna meg, és bár volt néhány fájdalmas mellékhatás (például DragonForce), a Powerwolf megismerését is ennek a kis félreértésnek köszönhetem.
Szerelem első hallásra? Nem…Sőt bevallom, hogy első alkalommal egy gótikus jelmezbe átcsomagolt Sabaton nyomasztó képe bontakozott ki a lelki szemeim előtt, ami az álmoskönyv szerint nem sok jót jelent, ha az embert a fent nevezett zenekarral a világból is ki lehet kergetni. Aztán azon kaptam magam, hogy az “undorítóan” slágeres Demons Are A Girl's Best Friend egyre gyakrabban bukkan fel a lejátszási listámon, majd szép sorban újra hallgatva a lemezeket be kellett látnom, hogy én bizony megkedveltem a jelenséget. Azóta, ha tehetem, elzarándokolok a hangversenyeikre, főleg ha a valaha volt legnagyobb műsorukat ígérik. És megérte-e várni erre a koncertre? De meg ám!
Korai kapunyitás és “Vecsésig” kígyózó sorok
Az a helyzet, hogy nem vagyok egy korán érkezős fajta, főleg nem, ha munkanap utáni bulikról van szó, de még így is hat körül oda evett a fene az eseménynek tágas teret biztosító MVM Dome bejáratához, gondolván, hogy így majd jól bejutok a törpurak startjáig…Hatalmasat tévedtem. Szerencsémre még a metrónál összefutottam kedves pajtásokkal, így legalább jól telt a bő félórás sorbanállás, míg végre bebocsátást nyertünk az egy éjszakára power metal szentéllyé avanzsált létesítménybe.
Már az egy főre jutó gumicsákányok számából is leszűrhettük a bölcs következtetést, hogy nyitó szerep ide vagy oda, a Wind Rose jelentős bázist tudhat magáénak a honi vidám-metal kedvelők közösségében.
Bár talján barátaink legfőbb jellemzője, hogy baromi szórakoztatóak, érdemes őket komolyan venni. Látványos díszletekkel és még látványosabb megjelenéssel olyan bulit hoztak le az urak, hogy amellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Az már csak hab a tortán, hogy termetes énekesük, Francesco Cavalieri tört magyarsággal egy olyan monológot nyomott le a koncert elején, hogy azt nem lehetett nem szeretni. Mint kiderült, emberünk Budapesten él, hát welcome cimbora!
Ráadással együtt egy a felvezető poszthoz igazodó, nem túl bőkezű hattételes setlistet kaptunk, amiből sikerült is kipréselni a maximumot. A végére hagyott zászlóshajó Diggy Diggy Hole refrénjét már egy emberként énekelték a tisztelt egybegyűltek.
Akik egykor újra gyújtották a heavy metal lángját
Az átszerelés remek alkalmat adott arra, hogy mint éhes kisnyugdíjas a hentespult előtt, megtekintsük az erősen túlárazott mörcs kínálatot. Sikerült is ott ragadni pont annyira, hogy lemaradjunk a Hammerfall nyitányáról.
Akinek az elmúlt harminc év során bármit is jelentett az a fogalom, hogy Heavy Metal, annak nem kell firtatni a zenekar jelentőségét. A 97’-ben megjelent és gyakorlatilag azonnal sikert arató Glory to the Brave lemezüket a szakma és a rajongók is a műfaj hivatalos újjászületéseként értelmezték, és nyomukban gombamód kezdtek szaporodni az új generációs Heavy és Power zenekarok. Dicsőség ez a javából, és bizony Oscar Dronjak és harcostársai joggal fürdőzhetnek a fényében, még annak ellenére is, hogy a lendület mára már kissé alábbhagyott.
A kétezres évek eleje óta jó néhányszor volt szerencsém élőben látni őket, legutóbb 2022-ben a Helloween turné BudapestArena megállójában, így szerencsére van alapom az összehasonlításra. Ami pozitívum, hogy a legutóbbi (katasztrofális) arénás megszólalásnál most valamivel jobb jutott, bár ezúttal sem tört a hangzás a csúcsok csúcsára.
A sportcsarnokos koncertek hatalmas előnye a tér, ám ebből adódó hátránya, hogy ebben a térben gyakran a hang is szétesik, sajnos most sem volt ez másként. És hát a színpadi jelenlét…Bármekkora legendákról is van szó, egyértelműen átjött, hogy ez egy remekül koreografált, többszintes díszlettel operáló rutinmunka volt, jól begyakorolt mozdulatokkal és egyéb show elemekkel, teljes mértékig kerülve a spontaneitás bárminemű illúzióját. Joacim Cans egy közepes atomkatasztrófa utáni mély álmából felébresztve is, pusztán izomreflexből levezényli ugyanezt.
Egytucatnyi jól válogatott tétellel vágtak neki ennek a turnénak, de valahogy nem tudok kiemelni csúcspontot, és meglepő módon a közönség sem vette igazán a lapot. Ám ettől még élmény volt újra látni őket, és valószínűleg az elsőbálozók számára maradandót hozott, hisz mégiscsak egy ikonikus zenekarról beszélünk, és a svédacél még akkor is állja a rozsdát, ha már kissé élét veszítette.
…és a farkas betartotta ígéretét
A Powerwolf az eddigi leglátványosabb turnéját ígérte. Spoiler veszély: Nem volt túlzás.
És az sem, hogy a név mára fogalommá és a színtér megkerülhetetlen tényezőjévé nőtte ki magát. A nyáron megjelent Wake Up The Wicked album Ausztriában és Németországban az eladási listák élén landolt, és ez nem véletlen.
Korábbi önmagamtól idézve: “A power metal stílusjegyeit szakszerűen alkalmazva az arra érdemes bárdisták gyakran nem átallanak olyan jól sikerült nótákat írni, amelyek hatására a vizsgaidőszaktól depresszív bölcsészhallgató is legalább hetedik szintig bátorodik a tízig strigulázott Manowar-skálán, és egy életlen svájci bicskával a zsebben indul Szarumán serege ellen…” És mindehhez társul egy két főszereplős, vérprofi show. Az énekes Attila Dorn és a leginkább egy kocka srác legjobb szerepjátékos alakítását idéző billentyűs, Falk Maria Schlegel szavak nélküli párbeszéde zseniálisan keretezi a látványban, hangzásban és színpadi koreográfiában is hibátlan, már-már operai magasságokba emelkedő előadást.
A műsor az első perctől az utolsóig hibátlanul működött. Minden háttérben vetített képnek, fellobbanó lángcsóvának, Falk Maria Schlegel már-már túlzóan teátrális mozdulatainak és természetesen Attila minden szavának kulcsfontosságú jelentősége van abban, hogy a hatás tökéletes legyen, és ez bizony tökéletes volt. A heavy metal színtéren mindezt csak az Iron Maiden, King Diamond vagy a Judas Priest tudja űberelni.
Az új album népszerűsítése mellett megkaptuk a kötelező “best of” adagot (Incense & Iron, Amen & Attack, Demons Are a Girl's Best Friend, Armata Strigoi, Stossgebet, We Drink Your Blood) és az év eddigi egyik legerősebb (ha nem a legerősebb) koncertélményével térhettünk haza.
