Egy Hattori Hanzo pengét csak a többi Hanzo pengével lehet összehasonlítani, a világ más kardjaival nem - hangzik el a zseniális Kill Billben, amely tétel, lefordítva a zenei vonatkozásra, tökéletesen megállja a helyét a Neurosis esetében is.

30 éve toposzként ékelődtek be a zenei körforgás kérlelhetetlen fogaskerekei közé, de a gépezet se megrágni, se kiköpni nem tudta őket. Jutalmul olyan zenei hivatkozássá váltak, amilyenről a zenekarok 99%a álmodni sem mer. A méltatásukat kár is folytatnom, szerintem nincs jelző, amit ne lőttem volna már el, Tárgyszerűen nézve, itt a Neurosis legújabb, sorozatban tizenegyedik nagylemeze, mely a Fires Within Fires címet kapta az illetékesektől.

Vajon van-e értelme újabb és újabb lemezeket gyártani, amikor élőben a legtöbb koncertre látogató az old school nótákat akarja hallani, és ismerve a dalok hosszúságát, nehéz úgy szelektálni, hogy a tagok is az újdonság varázsát érezzék, miközben a közönség is megkapja a nosztalgiát. Jelen esetben a válasz egy hangos, és erőteljes IGEN, hiszen a Fires Within Fires a maga 40 percével, 5 nótájával, és a zárásként majd' 11 perces Reach-ével akkora hidrogén bomba a hallójáratoknak, ami kétévente szinte már vényre jár!

Véleményem szerint az előző, Honor Found In Decay egy kísérletezős, lassú, kevésbé maradandó lemez lett, de jutott rá 2-3 nóta, ami igazi Neurosis esszencia. S bár az új lemezen is vannak lassabb, ambientes cicergések, olyan súlyt, frusztráltságot sikerült Steve Albini Megamessiás producerrel lemezre vinniük, ami a legutóbbi anyagaikat képes zárójelbe tenni. Néhol olyan sludge mocsár ömlik a hangfalakból, hogy felmosórongyokat terítettem eléjük, ami mostanság nem volt jellemző lemezeikre. Hol klausztrofóbia szintű szorongás, hol már-már poszt-rockba hajló harmónia, mint például a Fire Is The End Lessonben, érzelmi hullámvasúton ül a hallgató, és csak egyet nem tud: nem szeretni! Ahogy a Broken Ground elején beúszik Steve Von Till baritonja, az valami csoda, és ez a legutóbbi bécsi bulin is így volt, ahol először hallottam. ellenben a nyitó Bending Lighttal, ami akkor annyira nem nyűgözött le. A lemez csúcspontja viszont a Reach, varázslatos zárása a lemeznek.

Egy Neurosis lemezt csak a többi Neurosis lemezzel lehet összehasonlítani, a világ más lemezeivel nem, és ez így is van rendjén. Egyértelműen a 2016-os év legjobbja, ez nem is kérdés, alig várom, hogy élőben hallhassam az új nótákat!
5/5

Itt meg a teljes lemez