Meshuggah a metalzene traubiszódája. Igen, a szó üvegtigrisi értelmében véve. Mert lehet szeretni, nem szeretni, de aki Meshuggah-t hallgat, ő ezzel meg is különbözteti magát a többi metalzenét hallgató embertől. Ami amúgy egy érdekes dolog, mert az amúgy is non-komformista metal világon belül vágtak maguknak egy teljesen saját világot. Ők onnan ki nem mozdulnak huszonvalahány éve és igazán melléjük sem fér senki. Szépen nyomják a maguk őrült dolgait lemezről lemezre, más zenekarok pedig csipegetnek életművükből, egy-egy riff nyomán komplett szcéna emelkedik ki stb. Ezek után pedig mondjuk valami meghökkentőt, valami váratlant az új Meshuggah lemezről, a The Violent Sleep Of Reason-ról? Hát persze. Itt van, mert már 4 éve nem jöttek új lemezzel a svédek, de már most elárulhatom - nagy változásokra ne számítsatok.

Pedig Meshuggah-t hallgatni sem könnyű műfaj. Sok lemondással és kompromisszummal jár. Valódi értelmében nincs ének, gitár szóló, sőt dallam se, mondjuk úgy, évtizedek óta. Egyszerűen minden, de minden alárendelődött a ritmusnak, az ütemnek. Viszont ha valakit egyszer elkapnak a svéd mesterek és ráérez az ízére, akkor pontosan az teszi őket naggyá, hogy ők viszont nem kötnek kompromisszumot. Most sem tették. A 2012-es Koloss nálam egyszerűen a legjobb Meshuggah (simán vita tárgya) és én ezt a lemezt is ahhoz mérem. Mint minden albumuk, az idei is módszeresen, következetesen pusztító és agysimító. A nagy újítás, vagy inkább visszatérés a felvétel módszertanában az volt, hogy nem külön sávonként vették fel a lemezt és rakták össze utólag, hanem minden hangszer egyszerre együtt szól, mint egy koncerten, így rögzítették a lemezt. Hogy ez a napi hallgatás során hol mutatkozik meg, nem tudom, talán nem is ennek az oka, de talán egy kicsit kásásabb az összkép. Nekem bejött a korábbi lemezek patikamérlegen kimért tökéletessége.

Az albumnyitó és leghosszabb Clockworks a szokásosnál is ridegebb és sivárabb, ami a már jól ismert Born In Dissonance-ban kicsit enyhül, a MonstroCity pedig némi háttérben bújkáló éteri gitárszólókkal egészen “habkönnyűvé” varázsolta a dalt. De nem ez utóbbi a jellemző az egész lemezre. Súlyos, mint mindig, de sokkal monotonabb és az istenért nem akar jönni a segítség a részükről, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Néha tényleg kikészít, hogy mennyire csavarják szarrá a riffeket. Ami viszont még ennél is brutálisabb, az a dob. Nem a hangzás, mert az szerintem korábban jobb volt, de így is lehet hallani, hogy valami egészen földöntúli, ami Tomas Haake összekalapál a lemezen! Mintha legalább nyolc végtagja lenne. A dobtémák pedig egyszerűen követhetetlenek. Kénytelen vagy elhinni, hogy nem hibázik az ember, mert egyszerűen nem vagy azon a szinten, hogy ezt megértsd: ez felsőbb matematika.

Kevés, nagyon kevés a pihenő, vagy legalább is az olyan részek, amikor össze tudnád szedni az elgurult szerveidet, amit a pörölyként rád támadó zene szétvert belőled. Emiatt oltári monolit az anyag. Egy seggen meghallgatva, mint első nekifutásra, rendesen kikészíti az embert. Én aznapra már nem tudtam semmi zenének nevezhetőt a fülem közelébe helyezni. A lemez második felébe igyekeztek kiállásnak ugyan nem nevezhető lassításokat beszúrni, de így is borzasztóan monoton lett. Tökéletes filmzene egy olyan rémálomhoz, amiben egy szuperszonikus vonaton száguldasz egyenesen a Napba. Nincs segítség, nincs feloldozás, nincs lassítás csak az elkerülhetetlen Vég lelket összenyomó várakozása.
Talán most egy kicsit túltolták. Ahogy minden Meshuggah lemez, ez is tökéletes műgonddal megszerkesztett és kimért lélekgyilkos, de ez most nekem sok lett. Egy kezemen lévő ujjaim bőven elegendőek ahhoz, hogy megszámoljam, hogy hány alkalommal éreztem magam egy kicsit is jól a lemez hallgatása közben és ne arra gondoljak, hogy ez még mindig a Pusztulás Szimfóniája. Tökéletes lemez, de tönkretesz. 4/5