Ahogy általában a zenében, úgy az antizenében is az alapállás az, hogy minden bandára hatott egy másik banda. Egy olyan grindcore brigádnak pedig, akik már vastagon az új évezredben gázolva feszültek neki a zajkeltésre is alkalmas eszközök sanyargatásának, nem kellett ismét feltalálniuk azt, hogy hogyan marhatnak bele hallójáratokba úgy, hogy abból ők és a kedves hallgatók is a legjobban jöjjenek ki. Mert ugye például ott volt a korai Napalm Death, ahol az alapok tömör, sűrű kötésben azért csúnyán le lettek rakva. Őket pedig mindenképpen meg kell említeni és nem csak azért, mert szerkesztőkollégám és harcostársam Csiga valószínűleg azonnal kérdőre vonó hangulatjelet küldene rám szívecskék helyett online, ha mint hatást kihagynám őket. Hanem azért is, mert az szingapúri Wormrot korábbi két lemezének intenzitása csak velük, a stílusteremtőkkel vetekedhet.
Azonban az új Voices című anyagukat hallgatva az a gyanúm támadt, hogy a négy évvel ezelőtti budapesti bulijuknál valahogy megismerkedhettek a Jack akkoriban megcsontosodó új vonalával valami cserekiadványon keresztül, majd Ázsiából követve őket a Wormrot tagjai is szarrá hallgatták az Éberkóma kislemezt. Ezt a feltevésemet pedig csak fokozni tudja egy másik, miszerint tolták ezek az első Blackmail anyagot is simán. Ezért is kár, hogy a hónap elején nem jöttek el végül fővárosunkban sem, ahol nyilván játszottak volna friss tételeket. Ezzel nagy örömet szerezve az említett magyar bandák tagjainak, hogy az új Wormrot irány bizony legfőképpen az övékkel rokon.
De az erős gyanút, mint tréfát félretéve azt hiszem valóban merőben más ez a Voices című lemez a banda korábbi két kiadványához képest. Ugyanis, ha a kezdő Blockhead Fuck Off egy percében még annyira nem is, de az azt követő Hollow Roots közel hatvan másodpercében simán dallamvilág szüremlik át a brutalitáson. Ami aztán több szerzeményben is markánsan jelen van, ha mondjuk az Exit Fear gitártémáját nézem. Vagy az olyan akár már daloknak is becézgethető hosszabb számokat, mint mondjuk a Buried the Sun és a Compassion is Dead. Ahol megkockáztatom, hogy nyomokban még a szöveg is átjön. Efféle könnyű szeszélyek - vagy könyörgések, mint az Outworn a végén - pedig korábban elképzelhetetlenek voltak Wormrot hanganyagokon.
Pedig jól áll a lemeznek a crust punk ünnepélyes, mégis komor dallamfoszlányain keresztül kikiabáló nemcsak színdüh kedélyállapot. Ami nyilván ezer másik bandával, de pillanatokra mégis a hazai Blackmail cuccaival is mutathat párhuzamot. Ettől viszont az intenzitásból még mit sem engedett az indonéz trió friss felvétele. Az új áramlatok mellett ugyanis továbbra is ott vannak azok a könyörtelen percek, amikben tíz másodperc alatt több feszültség van, mint Örkény István egyperceseiben valaha is lehetett. Ezeken túl pedig plusz pozitívum az is, hogy ahelyett, hogy napjaink grindcore trendjeihez igazodva lassú, izomvastag sludge gitárokat ékeltek volna két őrlő rész közé, inkább jó váltásokkal be lettek tolva a lehelettel lassabb, de szaggatós thrash / death témák a szükséges hézagokba. Mint a Fallen Into Disuse és a Fake Moral Machine című szakaszokban. Ahol Arif nem csak pániksikoly vércsében utazik, hanem egy alig burkolt Chris Barnes emlékművet is megpróbál a hangjában elrejteni. Amik nyilván ezer másik bandával, de pillanatokra mégis a hazai Jack cuccaival is mutathatnak párhuzamot. Akár.
A lemezen ami eddig a leghosszabb Wormrot anyag a legkevesebb számmal. A legtöbb dallammal, de a legkevesebb könyörülettel. Beteg izzásban. Sok kérdéssel. Ami talán sosem üt át a vakságon. Nem üt át úgy, mint ez az ingerült, zsigeri szar egy szar napon. Amibe akkor is bele kell menni vállal, ha ép passzolnál. De nem fogsz. Mert nyomsz egy play gombot és ez szól. Voices.
5/5
