Annak idején a maga szintjén a Sonic Syndicate nagy robbantott. Míg az első, 2005-ben megjelent lemezüket az Eden Fire-t egy kis amcsi kiadó dobta a piacra, a második, 2007-es Only Inhumant már a Nuclear Blast gondozta. Ezt a két lemezt jómagam is csipáztam, elég sűrűn megfordultak a lejátszómban, sőt, egy-két dal kimondottan maradandóan megmaradt a játszási listámban. Jó kis ütős, slágeres, zúzós, de a divatirányzatoktól sem mentes északi fém volt ez a jobbik eresztésből. Azt ezt követő Love And Other Disasters már annyira nem kötött le, érezhetően a zenekaron belül is megtört valami, talán a hirtelen jött hírnév és a nagy zenekarok (In Flames, Nightwish, stb.) előtti turnés megmozdulások felőrölték a bandát.
Akárhogy is, ekkor már elkezdődött az együttes széthullása, de a rá következő We Rule The Nightig még "csak" egy énekescsere történt, ekkor lépett be a máig a fronton álló Nathan J. Briggs. Az album maga igencsak laposka volt, a közvetlen elődjével egyetemben talán egy hallgatást, ha megéltek nálam. Érezhették a többiek is, hogy valami nem klappol, ugyanis a társalapító Roger Sjunnesson is katapultált a fedélzetről, majd a volt SS énekes Roland Johanssonnal együtt összehozták a The Unguided nevű zenekart, melyben a Sonic régi vonalát kicsit több agresszióval vegyítve tolják máig is az ipart. Érdekes módon már három volt SS tag is ott muzsikál, akik időközben különböző okokból hagyták ott Briggséket. 2014-ben aztán kijött egy újabb SS album, a zenekar nevére hallgató lemez, mely aztán már tényleg nem keltett semmilyen feltűnést, így a banda parkoló pályára állt. Időközben a dob és a basszus pozícióban is változás történt, a Nuclear Blast is pattintotta őket, úgyhogy fogták magukat a fiúk és elforgatták a zenekar hajóját egy új, ismeretlen irány felé.
Sok ősrajongót meg is lephet az új lemez, mely egyértelműen a slágerekre gyúr rá, viszont nekem egészen bejön. Végre nincs erőltetett keménykedés, hallhatóan jól érzik magukat a srácok ezen a vonalon. Tuti, hogy az eddig megmaradt rajongók közül is sokan el fognak pártolni tőlük, de be kell látni, ezt a lépést meg kellett tenniük, különben végleg a süllyesztőbe kerültek volna. Ráadásul tényleg olyan az egész, mintha sok évnyi "kötelesség" után végre tényleg szívből írták volna a dalokat. Az irány kicsit hasonló a Bring Me The Horizon újabb albumaihoz, viszont itt jóval kevesebb az agresszió. Naná, hiszen eleve valamivel könnyebb vonalról indultak, de a britek is még eljuthatnak ide, ki tudja, mit hoz a jövő.
A lemez többszöri végighallgatása után sem érzem azt, hogy nagyon el tudna laposodni, holott azért nem nagyon mozdul ki a modern slágermetal mezsgyéből. Lendületes, jó hangulatú, élvezetes, már-már táncolható, (rock)diszkókba való tucatnyi dal figyel a Confessionsön, ami megadja az egésznek azt a kellemes érzést, hogy bizonyos időnként elő-elő kelljen venni. A személyes kedvenceim a korongról a Start a War, az I Like It Rough, a Still Believe, a Crystalize, a Russian Roulette és a balladisztikus Closure, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a többi dal másodrangú, vagy kevésbé erős szerzemény lenne, hiszen mindegyikbe szuszakoltak valami emlékezetes ötletet, dallamot, vagy valamit, ami miatt akár még hosszútávon is emlékezetes lehet az egész produktum.
Szóval a Sonic Syndicate végre magához tért. Hagyták a fenébe a régi stílust (kár is volt már erőltetni), aztán ha már így összeálltak a csillagok, behajintottak egy igen erős modern, elektro-rock/metal korongot, mely ha sok ősrajongónak nem is fog tetszeni, egyértelműen egy komoly és előremutató lépés volt az eddigiek izzadságszagú posványából kilépve. Így tovább, kíváncsi leszek, hogy vajon a jövőben hogy boldogulnak ezzel a vonallal a svédek. (4,5/5)
Addig is, ha valaki meg szeretné nézni őket, november 15-én a Barba Negrában megteheti, ahol az Amaranthe vendégeként fognak élőben is bemutatkozni az új lemez dalai.
