Már csak szűk egy hét és végre a boltokba kerül a Metallica legújabb nagylemeze, a Hardwired... To Self-Destruct. A 2008-as Death Magnetic utódjáról, melyről azt hittük, talán már soha nem fog elkészülni, 3 dalt már mindenki ismerhet, de vajon milyen lehet a "maradék" 9 szerzemény? Ebbe kaphattok most egy kis betekintést ebben a dalról-dalra kielemző írásban.

Mivel sajnos mi sem hallottuk még a teljes produktumot (pedig mi is odaadnánk érte ezt-azt), a Loudwire beszámolójának fordítása következik.

Hardwired

Egy hosszú, elnyújtott kezdés után egyenesen beleugrunk a 80 perces metaltámadásba ezzel az erős, a Metallica thrashes múltjára emlékeztető darabbal. Magunk mögött hagyjuk a Lords Of Summer-féle nonszenszeket, végre azt a punkos, zabolátlan agressziót kapjuk, amire vártunk. Jó érzés James Hetfieldet újra mérgesnek hallani. Remek dal.

Atlas, Rise!

A nyilvánvaló Iron Maidenes, hiperdallamos hatás miatt ez egy igazi ökölrázós himnusz lett. Egy igazi thrash alappal és Lars Ulrich csépelésével megtámogatott dara után eljutunk a Papa Het döngölős groovejáig. Kirk szólója is igazán gyilkos lett!

Now That We're Dead

A Shawn Michaels belépődalára emlékeztető intró után egy súlyos, túlvezérelt stadionokra tervezett heavy metal dallá alakul át egy kis garázshangulattal megfűszerezve. Keménykötésű dal lett, melyben Lars teljesen kihasználja a dobcájgot, jó NAGYnak hangzik, könnyen aktív részese lehet a Metallica koncertjeinek.

Moth Into Flame

Egy sláger, mellyel a Metallica valóban megmutatja a haveroknak, hogy bizony visszatértek a színtérre. Húzós dobok, vastag riffek, kemény tempó, pont olyan, amilyennek egy 2016-os Metallicának lennie kell. Viszont a fincsi riffek ellenére is meg kell jegyezni, hogy Kirk neve valahogy nem jelenik meg a dalszerzők között sehol sem.

Dream No More

Egy kínosan utalgató (vagy inkább lenyúlt) Sad But True kezdés után olyan mocskos whiskey-ízű dal lesz ez, mintha egész nap a Sunset Stripen csövelt volna. Úgy lépdel előre, mint Godzilla, csak épp közben beverte a lábujját és enyhén túlsúlyos is lett. Ráadásul Kirk szólója is kicsit olyan, mint az egész albumon. Az a szokásos crescendo sem vezet sehova. Viszont plusz pont jár a Cthulhu-s utalások miatt.

Halo On Fire

Egy lassú dal, melynek kezdése a gyertyafényes virrasztásokra emlékeztet, de még mindig Metallica-módra. Hetfield dalolása még az öt dalnyi őrület után is frissnek tud hatni. A vége viszont kicsit zavarossá válik, a halk verzék nem igazán passzolnak össze azokkal a mosogatóhangokkal, amelyek végül belekerültek a dalba.

Confusion

Mivel ez nyitja a második lemezt, talán nem meglepő, hogy ugyanaz szeretne lenni, mint a Hardwired volt. A katonásan menetelő dobok ellenére is egy lassabb dalról van szó, mintegy rákészítve az album 'progresszívebb' részére. Kirk két szólót is odapakol, igazán megdolgozik a pénzéért, de talán lehetne egy kicsit feszesebb és rövidebb is.

ManUNkind

Oké, ez jó eséllyel nem a legjobb dalcímválasztás, de nem is igazán számít. Ami a lényeg, hogy ez a dal Rob Trujilloval közösen készült, melyet a lazább, a Metallica nagyívű metalosabb dalaihoz hasonló megközelítésről is ki lehet szúrni. A magas fordulatszámon dübörgő riffek és a nyilvánvaló politikai felhang egy üzenettel rendelkező metaldallá emeli, de sajnos ez a hozzáállás már egyre kevésbé érdekes és a mondanivaló is kicsit lágyabb lett.

Here Comes Revenge

Az Enter Sandman dübörgését, a fenyegető grooveokat és a játékos gitárokat egybefonva egy igazi súlyos ütést mér be az arcba. Miért nem tudott Lars ilyen jól játszani az elmúlt években?! Az egyedüli gyenge pontja az odacsapott átlagos szóló, mely csak azért van ott, hogy a régi rajongók is örüljenek. Nem minden dalba kell szóló, a Metallica legyen csak Metallica, ne nyújtsák el másfél perccel emiatt a dalt.

Am I Savage?

Nem, nem Am I Evil?. A gitárintró egy igazi grimaszra késztető groove. Tudod, amitől azt az arcot vágod. De kb. ennyi volt az élvezet ebben a dalban. Mint az érezhetően hosszabb lemez negyedik dala, már kezd egy kicsit sablonos lenni a megszokott panelek miatt. Gyerünk, srácok, merjetek változtatni!

Murder One

A Sanitariumhoz hasonló intró után jönnek az elkerülhetetlen NAGY DOBOK. Ez egy óda Ian 'Lemmy' Kilmisterhez, a folytonos ace és iron horse utalásokkal együtt. A lemez metalos részének egy vastag szelete, melyre azt hinnénk, hogy a hosszabb játékidő mellett több kisérletezés és odab*szás is belefér, de nem, csak a szokásos témázgatás jön. Ha az Avenged Sevenfold oda mert pakolni a The Stage-el, a nagy öregek miért nem mernek kicsit szétnézni zeneileg?

Spit Out The Bone

Erről van szó! Ilyennek kellett volna lennie az előző fél órának is! Pörgős, odab*szós, circlepit-generáló thrash-oktatás a Bay Area keresztapjaitól. A Kill 'Em Allra emlékeztető dal féktelen energiája és íze egyértelműen érezhető. Ulrich lyukat akar verni a pergőbe, Hetfield üvölt, mint egy kényszerzubbonyba csavart oroszlán, amire csak rájátszik, hogy a Bone-t inkább BOWWNN-nak ejti. Ha ez a dal élőben is fel fog csendülni, senki nem fog tudni felelősséget vállalni a tetteiért, igazi pusztításra született dal.

Bónuszként pedig jöjjön a szinte árva gyerekként kezelt, csak az album limitált kiadására felkerülő tavalyelőtti Lords Of Summer: