Több Maidenes kollégájához képest éppen a banda motorjának, Steve Harris bőgősnek adatott meg feltűnően későn, hogy új utakat is bejárhasson az anyazenekar mellett. Az sem nevezhető szokványosnak, hogy egy csapat jó pár friss dallal ugyan, de aktuális lemez nélkül turnézik, ám pont ezért feltételezhetjük, hogy a megjelenés után valamikor sor kerül majd a következő körre. Nyilván a Vasszűz menetrendjétől is függ a dolog, a legkevésbé azonban Steve-en múlik. Bár idén töltötte be a hatvanat, fölösleges aggódni, mert fogja bírni szuflával!

A Voodoo Six azon angol formációk sorát gyarapítja, amelyek eldicsekedhetnek azzal, hogy az Iron Maiden egy-egy turnéján vendégeskedtek. Érdekesség, hogy Richie Faulkner gitáros (ma: Judas Priest) ezek közül megfordult az egykori Dirty Deedsben, aztán Steve lányának, Laurennek a csapatában, na meg itt a Voodoo Sixben is. Sőt, ez utóbbit éppen a Dirty Deedst maguk mögött hagyva alapították Tony Newton basszerrel. Az ötös persze Faulkner nélkül is életképes, Newton mindenesetre Harris kitűnő tanítványaként – hangszeres játéka és előadásmódja egyaránt az öreg mestertől eredeztethető – szépen húzta magával az egész produkciót. Luke Purdie telt hangja szintén a londoniak erőssége. Zeneileg sok újat nem mondtak: egyenes vonalú, sallangmentes, bluesos hard rockot hallhattunk tőlük (amelyre a Led Zeppelin éppúgy hatott, mint a Clutch), de azt legalább kellemesen. A nyitó Falling Knives és a Lead Me On bizonyult számomra a legemlékezetesebbnek. Ezidáig négy albumot tettek le az asztalra Newtonék, és elsősorban a legutóbbi, 2013-as kiadású Songs To Invade Countries To nótáira fókuszáltak, viszont teljesen új számokat is játszottak.

Ki ne szeretné nagy példaképeinek valamelyikét közvetlen közelről látni? A Maiden hagyományos aréna-és stadionkoncertjei, valamint fesztivál-fellépései után páratlan alkalom kínálkozott, hogy megnézzük Steve Harrist a British Lion élén egy emberibb léptékű helyen (a kényszerűségből az E-Klubban tartott 1998-as Maiden buli egy külön téma). Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy az autogramgyűjtés és a fotózkodás lehetősége ugyancsak rendkívül vonzó volt. Vélhetően nem is maradt le róla senki.

A figyelem középpontjában természetesen Steve állt, aki a megszokott közegéből kiszakadva sem adhatott mást, csak mi lényege: azt a határtalan elkötelezettséget, sőt fanatizmust, amellyel a Maident hajtja a kezdetek óta. Többnyire a jól ismert pózában feszített, azaz bal lábbal a kontroll-ládát támasztva, előredőlve döngette a West Ham címerével díszített hangszerét, miközben a dalok szövegeit fújta, vagy a publikumot pásztázta eszelős tekintettel, mintha mindenkit felfalni készülne. Ahogy egy oroszlánhoz illik…

A British Lion muzsikája köztudottan egy tőről fakad a Maidenével, maga Harris is ezt hangoztatja, csak ez a csapat rockosabb megszólalású. Az akusztikus gitár élőben is előkerült néhányszor. Ugyanakkor a négy éve kiadott debütalbum óta született nótákban – ezek első hallásra eleve intenzívebbnek hatottak az eddigieknél – néhol olyan témákra kaptam fel a fejem, amelyek egyáltalán nem állnak távol a Maidentől. Az elején bedobott Father Lucifer inkább még csak belesimult a repertoárba, de mindjárt utána a The Burning vagy a Spitfire felépítés és dinamika szempontjából is öles ugrás volt. Különösen ezeket hallgatva járt azon az eszem, hogy egy valódi rockos énekhanggal még nagyobbat üthetnének a számok. Richard Taylor orgánuma passzol a finomabb dalokhoz (a The Chosen Ones és az Eyes Of The Young lemezen is nagy kedvencem lett), ám Steve helyében én egy karcosabb torkú énekest állítottam volna csatasorba, aki színpadi egyéniségként is tudna némi kvalitást csillogtatni a meglehetősen fazontalan és komikus mozgású Taylorhoz képest. De hát Harris sem tévedhetetlen, és ezzel nem is most szembesülhettünk először…

Ettől függetlenül jó hangulatú, amolyan „vissza a gyökerekhez” (ennek jegyében a UFO-féle Let It Roll is elhangzott) jellegű klubbulit tolt a banda, amelyen Taylor részéről a „fucking great audience” kitétel pusztán a frontemberi etikett részének is tűnhetett volna a közönség létszámát tekintve, viszont a lelkesedés tényleg nem hiányzott az egybegyűltekből.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.