Rekkenő hőség napok óta. Végeláthatatlan harc a minimális hűs szellőkért, és menekülés a napfény elől. A Desszert Feszt előszelének is tekinthető Wrekmeister Harmonies buli volt kb. az utolsó esély, hogy az ember fia/lánya lehűtse magát, ha nem is testileg, de lelkileg mindenképp. Sötét, komor pár órára készültem előtte, és ez nagyjából be is jött. Hogyan? Így:
Az előmelegítés az UEUM sora volt. Ezt a duót műfajilag igen nehéz behatárolni, talán még az is megfordul az ember fejében, hogy inkább egy performanszról van szó, mintsem egy klasszikus értelemben vett koncertről. Kiss Barnabás (Chief Rebel Angel, Polly Is Dead) szénné effektezett ének és harsona szólamai és Szilágyi Rudolf zaj keltései (és itt tényleg az Aphex Twin mércével mérten is kőkemény és idegpróbáló zajokról van szó) magában egy elég absztrakt élményt nyújt, amit nem feltétlenül hallgat az ember útban a melóba. Ambient és nagybetűs noise találkozott itt egy igen erős látvány világgal.
Az összhatás viszont így remekül kiegészítette egymást. Nem lehetett várni azt az UEUM koncertjétől, hogy össznépi összeborulás, crowdsurf, meg egyéb közönségi produkció legyen (pl. az ütemek hiánya miatt is), viszont törökülésbe kuporodva jókat lehetett mélázni a kakofón zajmasszára. A különböző kivetített faktúrák viszont valamelyest rendszert vittek a hangtornádóba. Így egészében pedig az UEUM hangverseny tökéletesen beillett egy bizarr meditáció aláfestésének, csak ehhez úgy kell inkább hozzáállni, mint egy művészeti projecthez, mert bizony elég messze vannak a háromperces verze-refrén-verze-refrén dal alkotástól.
Aztán jött is a Wrekmeister Harmonies. Ha egy zenekar egy Tarr Béla film alapján kereszteli el magát, az nagyjából többet mond ezer szónál. Az ő esetükben sem tudok foghegyről odaköpni egy stílusirányzatot, hogy ez bizony totál ilyen vagy olyan. Van a zenéjükben annyi ambient, annyi post metal, annyi sludge, annyi shoegaze, annyi avantgard noise, hogy összességében már az se tudja az ember, hogy merre is van az a kályha ahonnan el kéne indulni.
Maga a színpadkép is elég erős volt. A WH agytrösztje JR Robinson full feketében deresedő nagy lobonccal, és szakállal, két oldalról megtámogatva a banda hölgy tagjaival, Ester Shaw-val, aki a szintit és a hegedűt váltogatta, és Dana Scheckter-rel aki slide gitáron játszott. A háttérbe szorult a ritmus szekció, de hangzásilag semmiképp. Nem volt cicózás, gyorsan a húrok közé csapott az amerikai banda, az első dal így nekem ki maradt. Viszont utána annyira elkapott a zenéjük, mintha ólomruhában mentem volna a színpad elé, ahol egy óriás mágnest raktak volna le.
Második állomás volt a Robotos koncertjük, így néha-néha érződött, hogy kicsit megakadtak a fogas kerekek (leginkább az elején), de elenyésző volt a bizonytalanság, mert amikor viszont elkapták a fonalat (és többnyire elkapták) akkor viszont egy olyan energiabomba sugárzást kaptunk, ami csontig hatolt. JR Robinson üvöltései, Esther Shaw szívszorító hegedű és zongora hangjai, megtámogatva robosztus, gyommá torzított basszusos mázsás ütemekkel és voilá, ott is vagy az eseményhorizonton tehetetlenül várva, hogy mikor nyel el teljesen a fekete lyuk.
A gyökeréig nem ástam magam bele a Wrekmeister Harmonies életműbe, viszont koncertre inkább a slágeresebb (ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni egy post bármi érzelem kitörésnél) újabb dolgaik kerültek elő. A záró szekció pedig iszonyat erős lett a The Gatheringgel, és a Some Were Saved Some Drowneddal a tavalyi Light Falls albumról. Ott és akkor nagyjából olyan volt, mintha felhúzott volna maguk köré a WH egy aurát, (Mit aurát? Faunát!) és az abból kisugárzó energiák hipnotizálták volna a hallgatóságot.
Elég akut, és gyors lefolyású volt a koncert, de ahhoz bőven elég volt, hogy egy teljesen más világba reptessenek minket, és még percekig leesett állal, üres fejjel álljunk, hogy most akkor ez mégis mi volt. Elképesztően őszinte, és emberi zenét csinál a Wrekmeister Harmonies, és minden percében élmény volt hallgatni őket. Tessenek szépen rájuk cuppanni, ha igazán hatásos súlyos/lebegős dologba van kedv elmerülni.
Fotók: Sinka Péter
