Szóval az van, hogy nekem az első nagybetűs koncertélményem egy domború nyomással készült zöld jegy beváltása után jött meg. Azzal a pillanattal, mikor mászom át a korláton a színpad felé, miközben a golyófejű kidobóforma a homlokomnál tolna már vissza, de Billy kinyúl és felránt magához, nagyjából a dühös arc felett. Petőfi Csarnok 1994. A downset. is pörgette amúgy azon a bulin. Ami után nem sokkal már abban az albérletben laktam, ahol egyfolytában szólt a magnó, de valahogy csak két kazetta cserélgetésével. Ezekből az egyik a Cypress Hill III (Temples of Boom) volt. Szóval Sen Dog hangja akkor is velem volt mikor nem aludtam semmit. Meg akkor is mikor épp felkeltem. Vagy mikor hoztam át anyámtól kaját. Amit persze nem tudtam megenni, mert előző nap megcsinált a rockdisco. Még kilencvenöt telén. Mikor egy éjszaka alatt hétszer ment le a Replica. Tehát mikor beütött a Fear Factory...

Én akkor köteleződtem el a kilencvenes évek mellett. Nagyjából annak a doppingnak is köszönhetően, amivel az életbe való beletalálásomat az akkori bandák támogatni tudták. Gitárbandák, akik adták a rap zenét. Rap bandák, akik akarták a gitárt. Metál bandák törték a kliséket. Ipari alapokra sikálták a gitárral a fémet. Meg képben volt még a hardcore némely ponton. Olyan forradalom féle volt az összes zenei fronton. Ahol a fejemet csak kapkodni tudtam. Ahogy ma is kapkodom felfele, ha valakik abból az érából betámadnak ismételten. Új Biohazard, újkori Body Count és a downset. visszatérése sem sikerült rosszul. Pakol a Prophets of Rage is. Valamivel utánuk pedig már fújták is a fényes szelek, hogy Powerflo lemez is közeleg. Egy olyan bandától, ami Billy Graziadei, Sen Dog, Christian Olde Wolbers, Rogelio Lozano, Fernando Schaefer felállásban tűzte magát a plakátra, pedig simán lehet is várni valamit. Ami lehetőleg nem semmi. Főleg, ha első blikkre is olyan kortalanok ezek az arcok, mintha az aranykor óta nem is telt volna el az a húsz hosszú év. Mindenki totál terminátorban nyomja a Powerflo fotóin.

A combos hozzáállásból pedig frankón sikerült is meghúzni az első két dal gitártémáját. A downset. gitáros Roy Lozano és Billy Biohazard is csukjából tolják ki, amit a leginkább éreznek. A beton alapok kötöttek. A gitárok szaggatnak. Tagolt bólogatós ágyaz meg Sen Dog szavainak. Profi a pofa, csikkzsebből tolja a sorokat. Ahogy papírforma volt az is, hogy Billy viszi a refrént. A My M.O. sok helyen emlékeztet a legújabb Body Count megoldásaira, de a közeli rokonság nem lehet bűn azonos műfajon belül. Az azt követő Resistance elektronikus nyitótémája pedig még akkor is más hangulatot kölcsönöz a dalnak, ha a váltás után itt is megérkeznek az erőgitárok, izomritmusok, csordahangok. Fémesszencia. A végén sok szóval ez is megszórva.

A Cypress Hill legendás tagja ebben az összetételben, mint tudjuk komfortosan mozog. Az ezredforduló környékén aktív SX-10 nevű bandája is hasonló koncepcióval pörgött. Szabadon mozgatva a stílushatárokat. Számomra mondjuk elég változó mérleggel, az egészen gyilkos tételektől haladva azokig, amit egy hallgatás után úgy rúgtam a sarokba, mint a büdös zoknit egy fesztivál után. Az effektekkel gazdagon operáló Where I Stay pedig nekem ezt hozta be. Felesleges klisére pakolva még egy kis klisé, a refrén totál papírmasé. Azért ilyen kaliberek esetében egy gimnazista fiúkórus elég zavarba ejtő. A kalapálós punk metál után pedig még inkább nem tudtam hová tenni.

A térfogatnövelő jelleggel tolakodó klisék pedig nem húzzák be a féket később sem. A lazára vett Crushing That poppunk szájíze mondjuk azért nem túl keserű, de azt hiszem az kezdett benne taszítani, hogy nagyon akarta, hogy szeressem. A The Grind esetében pedig ugyanezt éreztem. Könnyedre vett háromakkordosok. Súlytalan szövegek. Nyolc sör plusz még két cigi, slágerekre maszatolni szétcsúszva tök nem ciki. A Made It This Way ezek után aztán végleg meggyőzött, hogy a Powerflo bemutatkozó lemeze azért jó sok fülbe bele akar mászni. Én viszont sajnos csak egy régi jó barát vagyok, aki nem igazán rádióbarát. Így a Less Than a Human és a Victim of Circumstance voltak azok a dalok amikkel tettem még egy próbát, de a sablon struktúrákban nem tudtam megkapaszkodni. Sztenderd rap metál. Olyan gitárokkal, amiken ha négy másodpercig gondolkodnak még ezek a srácok már egyedibbre sikerülnek. A lelazulás elveszi a rap szövegek metsző élét, bár amennyire figyeltem az tartalmilag sincs meg igazán. Ami erős hiány. Az ex-Fear Factory tag Christian, mint a banda magja pedig lehetett volna garancia valamifajta metálizomra, de négy-öt pillanatot leszámítva ez sincs meg. Egy szelídebb punk nosztalgiához, csipegetett rap részekkel viszont túl sok a mesterkélt keménykedés. Sajnos. A Start A War lezárásul pedig rossz hangulattal megint nem araszol, csak egyszerűen olyan öregfiús. Mint mikor apád egy évben egyszer még visszamegy focizni. Tizenhat évesen menő volt az is, ha jól be lett hangolva a gitár és egyben lement egy akkordnyi dzsigi-dzsigi, de ma már ennél több kellene. Főleg ezektől a fazonoktól, akik húsz éve libabőr témákkal futkostak végig korábbi bandáikkal a hátamon.

Az utóbbi idők nagy visszatéréseinél kérdés volt bennem, hogy egy új Biohazard, downset. vagy Body Count tudnak-e annyit, hogy az előttük meghajló idő okán átéghetnek még rajtunk legalább egyszer bearanyozott éveink érzései. Most viszont inkább az a kérdés ásít fel bennem, hogy a nosztalgia szó szinonimája lehet-e a csalódás? Ami hat perc után már beütött csúnyán, amíg elhittem, hogy az van, ami végül is itt nincs sehol. Persze magasak az elvárások is. Nyilván itt csúsznak el a dolgok. Én is tök más dolgokat hallgatok manapság. Lehet ez is csúszik. Vagy talán az egészet nem is kell túl komolyra venni. Összefutottunk egy pacsira. Ahogy maguk a zenészek is. Ülnek a stúdióban és mesélik a régi sztorikat, közben meg pengetnek hozzá valamit. Pár ismerős hang odacsattan, mint egy jattos pacsi. Én meghallgatom és eszembe jut a régi albérletem, a hülye haverjaim kockás ingben, meg hogy úgy akartuk nyomni régen, ahogy Billy és Sen Dog kint az utcán. Akik - ahogy a banda többi tagja sem - lehet nem is akarták megváltani a világot, csak lélegezni egyet a színpadon együtt és bohóckodni megint a turnébuszban, meg találkozni a régi rajongókkal. Ennyi pedig biztos lesz ezekben a Powerflo dalokban. Több azonban nem igen. 
3/5