Gyerekként, pontosabban az AC/DC Live (1991) albumának megjelenésétől rajongtam a koncertlemezekért. Talán ez lehetett az oka annak, hogy édesapám az egyik találkozásunkon spontán meglepett egy Staying a Life kazettával.
Nagyjából tizenhárom évesen még nem hallottam a már akkor vetárán korba lépő Acceptről, de nem sok kellett hozzá, hogy erősen rákattanjak, és mire rongyosra hallgattam a cuccot, beszereztem még mellé a Metal Heart és a Restless lemezeket is. Aztán ahogy felnőttem, jött szép sorban a többi, és bár a zenekar a kilencvenes évek végén jó időre megszűnt létezni, képtelen voltam lekattanni az alapművekről, akárcsak a az új énekessel való visszatérés óta kiadott albumokról.
És hogy miben rejlik az Accept ereje? Talán abban, hogy ez a zenekar évtizedek óta azt csinálja, amihez úgy ért, ahogy csak nagyon kevesen. Régimódi és bitang erős heavy metalt tesz le az asztalra minden különösebb túljátszás nélkül.
Annak ellenére, hogy a feloszlás előtti utolsó és az új felállás első sorlemeze között majd másfél évtized telt el, a Blood of the Nations koronggal sikerült UDO mester nélkül is azon a szinten újrakezdeni, amilyet a legjobb éveikben hoztak és a színvonal azóta is megmaradt, sőt. Mark Tornillo, aki elődjéhez kísértetiesen hasonló hangi adottságokkal rendelkezik, simán megugrotta az amúgy igen magasra tett lécet.
A hónap elején megjelent - az újraalakulás óta sorban negyedik -, és nem utolsó sorban csudaszép, ám az album témájához illően vészjósló, Havancsák Gyula által tervezett borítóval napvilágot látott The Rise Of Chaos album pont azt hozta, amit vártam tőle, azaz a nyitánytól kezdődő széles vigyort - és nem csak azért, mert a Die By The Sword dalcímet örök kedvencem a Slayer is elsütötte már -, a harmadik nótánál már heves nyaki rángásokat és számtalan újrahallgatást.
Kár is lenne mellébeszélni, Hoffmann Úrék lazán kipréseltek egy lemeznyi metal remekművet a hangszereikből, de erősen csalódtam volna, ha ez nem így történik. Semmi túljátszás, “csak” iszonyat jól elkapott riffek és dallamok tömkelege tíz tételben felvezetve, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon.
Ha muszáj lenne kiemelni három kedvenc dalt, akkor az a címadó tétel mellett a No Regrets és a kegyetlenül feelinges - számomra album kedvenc - enyhén AC/DC ízű Analog Man lenne.
Az Accept nem írt újra metal történelmet ezzel a lemezzel, ez egyszerűen egy kurva jó korong, amit mindenképp meg kell hallgatni, és lehetőleg megjelenni a soron következő hangversenyükön, ami nincs is már olyan messze, hiszen a zenekar január 21-én a Barba Negra Music Clubban lép fel.
5/5
