Gyönyörű, bár korántsem általános példáját láttuk-hallottuk annak, amikor valaki odaadó rajongóként képes megragadni az adódó alkalmat, és úgyszólván házhoz hozza egyik kedvenc zenekarát. Mi több, teltházas koncert formájában! A siker receptje esetünkben egyáltalán nem titkos, hiszen a helyi illetőségű úriember, Varga Norbert azóta a nyilvánosság elé tárta a részleteket egy személyes interjú keretében, nekünk azonban elég lesz a buliban átélteket taglalni.
Kezdjük azzal, hogy a városi vasútállomás közvetlen közelében létesített Roxxy több mint életképes! Az előtérből a „dühöngőbe” vezető járólapos burkolatú lépcső mondjuk necces megoldás, főleg a terepet kevésbé ismerők számára és / vagy egy-két-sok ital után (történt is legalább egy nagy esés), és több férőhely nem lévén onnan hallgatva a koncertet, nem lehetett az igazi a hangzás, ám ezt leszámítva ideálisan kialakított, igényes hely. Ha itthon mindenütt legalább ilyen nívójú klub működne, ahol tényleges igény van a minőségi élő muzsikára, akkor elmondhatnánk, hogy elértünk valamit…
Az ír Stone Trigger már egészen biztosan elért valamit azzal, hogy néhány fellépés erejéig a tengerentúli legendával tart most. Önmagában véve semmi rendkívülit nem produkált a négyes, ellenben kimondottan életrevaló csapat benyomását keltették – még Andii Andrews gitáros és Peter Jordan bőgős kirívó fazontalansága ellenére is –, és hihetően jött le a színpadról az „üzenetük”. Akinek mond valamit a svéd Shotgun Messiah neve, illetve az ő első két albumuk, az nagyjából össze is rakhatja magában, hogy miben utaznak a dubliniek: egyszerű, de hatásos alaptémák, húzós riffek és jóízűen, hosszan csócsálható refrének. Tommy Rockit énekesnek sincs sok hangja, de legalább ügyesen bánik vele. A sajátságos művésznevet használó Moyano El Buffalo dobos (kinézetre a frontember egyetlen méltó társa) nem túl fineszesen, viszont lendületesen ütött; különösen akkor volt elmében, ha felpörgethette a tempókat. Kiemelkedő nótákat nem említhetek, a Backstreet Boys átdolgozástól pedig igazán megkímélhettek volna a „tőzegföldiek”, ám a ráhangolódást hatékonyan segítették azzal a honfitársunkkal együtt, aki a pár nappal azelőtti londoni koncerten is megjelent. Róla annyi derült ki, hogy „Laci vagyok, sziasztok!”, amit a nyelvünket nyilván nem ismerő Tommy úgy-ahogy meg is tudott ismételni…
Tavasszal a Frontiers feszten egy pokoli jó megszólalású és energikus műsorral kápráztatott el a végre ismét Tracii Guns gitáros és Phil Lewis énekes együttműködésén alapuló L.A. Guns, ide pedig átmentették ugyanezt a kirobbanó formát. Természetesen hosszabb programmal, a Hollywood Vampires utáni időkből csakis az idei The Missing Peace dalait nyomva, de azokat aztán bőven. Az intróként szolgáló Ozzy-féle Diary of a Madman után egyből a The Devil Made Me Do It indította a szettet, harmadikként jött a Baby Gotta Fever, és a folytatásban is további három új szám, a régi kedvencek közé okosan beágyazva. Ezt így már nyugodtan lehet lemezbemutatónak nevezni… Jólesett a tudat, hogy nem csupán reunion turné-alibiként kezelik Traciiék a saját aktuális munkájukat, és működött is a friss eresztés.
A hatvan (!) esztendős Phil a Taljánföldön látottakhoz képest nem az extravagáns rocksztár-megjelenésre gyúrt, inkább már az elején ledobta a dzsekijét és átadta magát egy hagyományos klubbuli légkörének. Az előadást kicsit arisztokratikusan – persze végig vérprofi módon – vezényelte, de azért el lehetett hinni róla, hogy jól érzi magát. Még a Bitch Is Back alatti mikrofon-gondok sem zökkentették ki (onnantól kezdve meg már nem akadt kivetnivaló a soundban). Tracii furcsa módon nemigen tolta magát előtérbe. Szerencsére most kevésbé csapzott fejjel állt ki, viszont leginkább csak akkor közelített a színpad széléhez, amikor az önálló szólómutatványainak jött el az ideje. Az Over The Edge-et ezúttal is vonós gitárnyüstölés vezette be, és az instrumentális Jelly Jam sem maradt ki. A valódi nagy húzás azonban az volt, hogy a tányérsapkás Michael Grant gitáros is villanthatott párat önállóan, illetve egy Traciival közös szóló erejéig, utóbbiban egy kis AC/DC részlettel. Talán már meg sem lepődünk azon, hogy ilyen patinás csapatban a csupán négy éve csatlakozott fiatalabb arc is mennyire feelingesen énekel (Prince Purple Rainjét adta elő) és milyen kaliberű showmannek számít – mindenesetre örültünk a dolognak. Nem mellékesen a helyszínt illetően is képben volt… Szintén külön dicséretet érdemel a ritmusszekció, azaz a Ramones-t idéző kinézetű, mélyen meggörnyedve vokálozó Johnny Martin basszer és a klasszikus rock dobolás minden ismérvét felvonultató Shane Fitzgibbon.
A programot gyakorlatilag megszakítások nélkül, a kötelező ráadás előtti levonulást és egyéb időhúzó trükköket is kiiktatva pödörte le a banda. A végén kicsit elérzékenyültünk – de jó hangosan énekeltünk ám! – a The Ballad of Jayne alatt, majd érkezett az irgalmatlanul feszesre húzott finálé a No Mercy és a Rip and Tear képében. A Londonban elővezetett Hollywood Tease-re (a Girl nevű formáció nótája, ahol Lewis még az L.A. Guns előtt énekelt) itt nem került sor, mégsem állnék neki hiánylistát körmölgetni, mert ez bizony frenetikus rock n’roll este volt, sokáig emlékezni fogunk még rá!
Szóval, mint említettem, a példa egyelőre még nem elterjedt, de bízvást állíthatom, hogy követendő. Kíváncsian várom, milyen hasonló kezdeményezések következnek a közeljövőben, akár Tatabányán, akár másutt az országban, hogy megingassák a főváros egyeduralmát.
FOTÓK: POLGÁR PÉTER / PP ROCK Photo. További képek ITT és ITT.
