Ez az év tele volt ifjú korom nagy kedvenceinek a váratlan visszatérésével. Ez ugye jó dolog. Lehet örülni. De ugyanennyire benne van az is, hogy a nosztalgia meghitt, és jótékony szépia fénye egy új albummal könnyen mattosítja a jelent. Így voltam az új Life Of Agony-nál, meg az Iron Monkey-nál, viszont a Quicksand, vagy az At The Drive In már inkább azt jelezte, hogy nem érdemes temetni a 90’s kultikusan radar alatt repkedő zenekarát. És év végére befutott a Glassjaw is.
Nem annyira illenek bele a fenti felsorolásba annyiból, hogy azért kidobtak pár éve egy dupla EP-t/lemezt Our Color Green/Coloring Book címmel. Ráadásul be is jött az a dupla cucc, mert fele-fele arányban hozta a klasszikusnak mondható Glassjaw vehemens, dallamos post-hc-t, és egy igen fura, de meglepően hatásos stíluskeveredést. Azután viszont eléggé elcsendesült a new york-i kvartett.
Most az a helyzet állt elő, hogy a semmiből jött egy új lemez, és lelki szemeim előtt a Coloring Book okos-fura dal szerkezeteire csorgott már a nyálam. Aztán szép lassan leesik a tantusz hogy nem is 2000-es Everything You Wanted to Know About Silence-ig kell visszanyúlni, hanem inkább a debütáló Kiss Kiss Bang Bang EP-ig (1997) vagy a The Imposible Shot demoig (1996). Ami egy akkor huszonévesek által összehozott energia bomba volt, kevésbé jelezve, hogy fél dekád múlva a népőrületté növő post-hc/screamo/emo vonal egyik legizgalmasabb zenekarával van dolgunk.
Van azért aminek örülhetünk így is a Material Control hallgatása közben. Vagy legalább is meglepődhetünk pozitívan. Nyers hangzás, nyers zenei megoldások, amire mindjárt ki is térek. A felállás annyiban változott, hogy a dobok mögé a lemezen a Dillinger Escape Plan ütős Billy Rymer ült be, míg a gitáros Justin Beck most a basszusgitárt is kezeli. Daryl Palombo meg maradt az a megátalkodott éles kamasz hanggal, és kiabálással operáló frontember, aki köröket vert a kor pózereire előadásában, és énektudásában.
Az már elsőre is látszik, hallatszik, hogy azért nagy ívű gondolatok, gondosan felépített dolgoktól nem hemzseg a Material Control. Az olyan igényesen, szépen fejlődő dalok, mint az Everything You Ever Wanted to Know About Silence, egy Two Tabs Of Mescaline, egy Ape Dos Mil vagy egy Stations Of A New Cross nem igazán vannak rajta. Van viszont egy tucat (na jó, tíz) olyan dal, ami eléggé pofátlanul bevisz egy gyomrost. Most olyan dalokba kapaszkodhatunk leginkább, mint a New White Extremity, Shira, Bibleland 6, My Conscience Weights a Ton . Ezekben köszön leginkább vissza az igazán a klasszikusnak mondható Glassjaw érzés. De olyan fura dolgok is szembejönnek, mint az ős dub etűd Strange Hours, a Bastile Day, meg a lemez címadó pedig fura töltelék számok, repetatív rövid formában.
A Material Control semmiképp sem az az elsőre is hatásos lemez. Legalábbis nekem eléggé rá kellett hangolódnom. Viszont van benne nosztalgia faktor,ó is néha, meg elég merész ötletek, amiért jár a plusz pont. Néhol kicsit soknak éreztem a túl komplikáltságát, de több hallgatás után is szembe jönnek fel nem fedezett részletek. Viszont nem éreztem túl átgondoltnak tőlük ezt a lemezt. Nem úgy ahogy megszokhattuk tőlük, hacsak nem a borotvaéles hangzás, meg a zajosabb, vehemensebb, matekozásba is áthajlongó zene volt a fő céljuk. Egyáltalán nem rossz album, tele finomságokkal, de valahogy könnyebben ment befogadni a korábbi dolgaikat. 4.5/5
