A beavatottak még emlékezhetnek az ausztrál Lo! 2013-as fellépésére a Cult Of Luna előtt az A38-on. A srácoknak végre alkalmuk nyílt önállóan is megmutatni magukat, és idén ősszel egy kirobbanó erejű bulival tértek vissza Budapestre, méghozzá új énekes-frontemberrel, Sam Dillonnal. Vele a koncert másnapján váltottunk néhány szót, amikor is Berlinben (jelenlegi kiadójuk városában) töltötte pihenőnapját a négyes. Sam nem sokkal azelőtt szakított ránk időt, hogy a csapat elindult volna egy, a lemezcég által szervezett esti összejövetelre…
Hogy jött be a péntek 13-i buli Budapesten?
Sam: Fantasztikus volt. Érted, itt vagyunk a világ másik felén, hihetetlenül lelkes arcoknak játszunk, akik imádják ezt a karcos sludge-os muzsikát, szóval tök valószerűtlen az egész. De nagyra értékeljük, hogy az emberek megveszik a jegyüket a koncertekre és begyűjtik a lemezeinket. Engem ez lenyűgöz. Nagyszerű, hogy ilyen egészséges társadalomban éltek, amelyben fiatal, kreatív srácok működtetnek olyan helyet, amely otthont ad az effajta buliknak, és támogatják a színteret. Amelyben ilyen óriási lehetőségeik vannak az önkifejezésre.
Annak idején az A38-on is játszottatok nálunk a Cult Of Luna vendégeként.
Sam: Akkor még más énekese volt a bandának. Én az után szálltam be a srácokhoz, hogy arról a turnéról jöttek haza Ausztráliába. Mesélték nekem, hogy mennyire élvezték azt a túrát Európában, hogy milyen sikeres bulikat nyomtak, és hogy mennyi vidám élménnyel gazdagodtak az úton.
Az előző énekes ezek szerint annyira nem élvezte a dolgot… Te mindenesetre Melbourne-ből érkeztél a sydneyi székhelyű csapatba.
Sam: Mindannyian Sydneyből származunk. Én is ott nőttem fel, csak a munkám miatt átköltöztem Melbourne-be. Egy másik államban élek, és mindegyikünknek megvan a saját élete, családja, munkája, meg minden, de együtt mindig valami csodálatosat hozunk létre, és a felvételek határidejével vagy a turné-időpontokkal sincsenek gondjaink. Folyamatosan tartjuk egymással a kapcsolatot, hogy megmaradjon közöttünk az összhang, viszont nem muszáj állandóan egy helyiségben tartózkodnunk ahhoz, hogy zenekarként működjünk.
Nem nehéz így próbálni? Vagy csak az aktuális turné kezdete előtt álltok neki közösen gyakorolni?
Sam: Nálunk mindenkinek megvan a maga házi feladata. Mindannyian a lehető legjobb végeredményre törekszünk, és ha nekiállunk napokig gyakorolni a felvételek előtt, az felér egy kemény kiképzéssel. Arra viszont nincs szükségünk, hogy rendszeresen próbáljunk napokon át vagy akár hetente egyszer, mert az már a jó hangulat rovására menne. Ez nem munka, szóval nem szabad engedni, hogy eltűnjön belőle az élvezet, az izgalom. Pont akkor tartható fenn sokáig egy banda, ha a tagok életében megvalósul az egyensúly a zenélés, a meló és a család között. Én mindig is az olyan csapatokat tartottam igazán nagyra, amelyekben megvan az élő bulik hangulata, vagyis nem ugyanazokat az unalomig ismert nótákat nyúzzák állandóan. A dalírás persze más tészta, ott tényleg szükség van a próbákra. Amúgy szoktunk időnként együtt lógni. Jó cimborák vagyunk és eleve sok időt töltünk egymás társaságában az úton, márpedig ha nem volnánk barátok, nem is volna értelme az egésznek. Nagyon is egy rugóra ját az agyunk, hasonlóak az ambícióink. A turnézás szórakozás. Itt vagyunk a bolygó másik féltekéjén, és kicsit turistaként is járjuk az országokat, de ha szépen megtelt helyeken játszunk lelkes közönség előtt, számomra azok az igazán mély érzéseket adó élmények.
Adrian Griffin dobossal ketten más zenekarokban is játszotok. Ezek valóban aktívak, vagy a Lo! elfoglaltságától függően működnek?
Sam: Adrian időnként valóban dobol más csapatokban. Olyan arcoknak segít be, akikkel sokéves baráti viszonyban van. Néha egy-egy rövid ausztrál vagy ázsiai körutat is vállal velük, sőt a We Lost At Sea nevű bandával nemrég volt egy hosszabb európai turnéja. Ha efféle lehetőség adódok, azt bizony ki kell használni. Egy város színterén belül az emberek eleve ismerik egymást, és örömmel segítenek másoknak, akiknek a zenéjét is imádják. Elmennek együtt világot látni, és azt csinálják, amit csinálni akarnak, azaz játszanak azoknak, akik kíváncsiak rájuk. De ezzel a fajta súlyos sludge metallal annak is lehet örülni, ha a városodban nyomsz teltházas bulikat. Fel sem tudod fogni, milyen szerencsés vagy, amiért az emberek a lemezeidet hallgatják!
Ausztráliából Európába átlendülni bizonyára különlegesen költséges móka. Milyen módon lehet egyáltalán ezeket a kiadásokat fedezni?
Sam: Ebben mindig benne van a kockázat, de kár ezt túlaggódni, mert ebből a zenéből úgysem gazdagszunk meg soha. Ahogy más sem, aki ezt a fajta extrém zenét műveli. Ezt az ember szerelemből és a zene iránti szenvedélyből csinálja azért, hogy turnézhasson, hogy az emberek hallhassák a lemezeit, hogy merch cuccokat adhasson el, hogy rajongókat toborozhasson, és hogy a sok koncertből is tapasztalatot szerezzen. Az sem hátrány, ha magad is beletanulsz a producerkedésbe és a maszterizálásba, ha okulsz az előző lemezeken elkövetett hibákból, és ha felépítesz egy saját stúdiót, vagy a barátaid stúdiójában dolgozva fejlődsz. A cimboráid amúgy is csak segíthetnek, mondjuk a lemezfelvétel előtti demózásban, hiszen azzal is pénzt tudsz spórolni. Mi a bandában olyan szempontból is szerencsések vagyunk, hogy akad közöttünk grafikus, illusztrátor és filmrendező is, azaz együtt kompletten tudjuk adni a zenekar lényegét, illetve azt, amit szeretnénk megjeleníteni. Ezáltal olyan termékkel tudunk előállni, amelyre büszkék lehetünk, és amelyet az emberek szívesen vesznek meg, illetve néznek meg élőben is. Amely nem ilyen vagy olyan marketingfogásokkal népszerűsített cucc, és nem valami producer munkája, aki csak keresztbeveri a mi saját elképzeléseinket.
Ti ezek szerint a „csináld magad” elvet követitek.
Sam: Így van. Miért is engednénk át az irányítást bárki másnak, ha egyszer világossá tettük, hogy mit is csinálunk? Menet közben tanulunk, és tartjuk magunkat ehhez az önálló, gyakorlatias hozzáálláshoz, mert művészileg így tudunk ellenőrzést gyakorolni az anyag felett, amelyet zenekarként kiadunk a kezünkből.
És milyen odahaza, Ausztráliában turnézni? Van-e saját színtere ennek a sludge-os metal irányzatnak?
Sam: A partvidékre szorítkozunk, mivel ott a legsűrűbb a népesség. Ez Queenslandet, Dél-Walest és Victoriát jelenti, ha pedig nagyon rágyúrunk, Adelaide is összejöhet. Nyugat-Ausztrália nehéz ügy. Ott is vannak jó kis regionális helyi fesztiválok, viszont üzemanyag és idő szempontjából is komoly ráfordítással jár oda eljutni, elszabadulva a munkából. A színtér lényegében minden államban egészségesnek mondható, mindenki odateszi magát rendesen, de elég mélyen a föld alatt létezik az egész. A sikeresebb bandák keményen megdolgoztak a hírnevükért, és nagyon erős a munkamoráljuk. Ami az extrém metalt illeti, a lakosság számarányai miatt nem tehetjük meg, hogy hetente csupán egyszer lépünk fel. Ha csak a regionális keleti parti turnékat vesszük, azok is elnyúlhatnak egy hónapig, beleértve minden egyes hétvégét, amikor az elvileg jobban menő bulik vannak. Ez pedig rengeteg időt jelent az úton, míg az ember eljut ezekre a koncertekre.
Elmondható, hogy már csak Ausztrália földrajzi sajátosságai miatt is annyira jellemző a szívósság, a kitartás és a példás munkamorál az onnan származó zenészekre, zenekarokra? Kezdve az AC/DC-vel, az Airbourne-on át a Parkway Drive-ig vagy a hozzátok hasonló underground / extrém metal csapatokig.
Sam: Egyszerűen nincs is más választásunk. Azt hiszem, arra születtünk, hogy az árral szemben ússzunk, azaz állandóan szembemenjünk mindenkivel az északi féltekéről és részben Ázsiából, ahol az emberek már túl vannak ezen, és el is vannak kényeztetve, vagyis tudnak válogatni a helyek, meg a koncertek között, és a bandák hétről hétre játszanak. Nekünk, ausztráloknak nincs más út ahhoz, hogy ezt elérjük, csak az, ha megvetjük a lábunkat odaát, és folyamatosan szem előtt vagyunk, ami persze rengeteg időbe és erőfeszítésbe kerül, nem szólva arról, hogy a saját pénzünkből fedezzük mindezt. A megfelelő munkamorál elengedhetetlen azok számára, akik többet akarnak elérni annál, hogy a helyi pubban játszogatnak, és csak a saját városukban válnak ismertté. Akár digitális formában terjesztik a zenéjüket, akár élőben, muszáj keményen dolgozniuk. A többi földrészen általában így tekintenek az emberek az ausztrál bandákra: ha valamelyik közülük átjutott oda, akkor egészen biztosan sokat melóztak azon, hogy a rivaldafénybe kerüljenek és állandóan szem előtt is maradjanak.
Ha egy ausztrál zenekar ismertté válik, az vajon másoknak is megkönnyíti az előbbre jutást a honfitársak közül?
Sam: Persze. Az én véleményem az, hogy nem rivalizálni kell a másikkal, vagy fújni rá, amiért esetleg sikerei vannak. Ha valaki már ismertté vált és letett valamit az asztalra, valamint az erkölcsiség sem ismeretlen fogalom számára, akkor az csak segíthet a többieknek megkapaszkodni és feljebb jutni a szamárlétrán. Mindannyian ebben a közegben mozgunk, és a populáris zenék világában eleve kisebbségben vagyunk. Ha összefogunk és segítjük a barátainkat, abból csakis pozitív dolgok kerekedhetnek ki, nálunk és odaát egyaránt. Remélem, az embereknek bejönnek a lemezeink, megveszik azokat, aztán a koncertjeinkre is eljönnek, és élvezik a bulikat a maguk módján – sőt, inspirálja őket a tudat, hogy ők is meg tudják csinálni. Ők is ott lehetnek Berlinben, megcsodálhatnak a szabadnapjukon egy katedrálist az utca túloldaláról, megihatnak egy sört… Én sem más miatt vagyok itt, mint azon döntésem miatt, hogy profi módon állok a zenéléshez, és ezt büszkén vállalom is. Mi rossz van ebben? Bárki, aki zenekart alakít, ugyanezért küzd: elérhető legyen a lemeze, és tudjon koncertezni, hogy a helyi cimborák után a tengerentúlon is avathasson rajongókat. Mi is pontosan ezért csináljuk. Az önkifejezés miatt, és hogy mások is hallhassanak bennünket.
Szerinted milyenek a mostani kilátásaitok? Játszottatok már a Colt Of Lunával, a C.O.C.-vel, a Triviummal, sőt az In Flamesszel, de még a hollandiai Roadburn fesztiválon is felléptetek. Most itt az új albumotok (Vestigial) a Pelagic Records kiadásában. Nincs olyan célotok és törekvésetek, hogy egy nagyobb lemezcéghez kerüljetek?
Sam: A mostani helyzetünk miatt sincs ám okom bosszankodni! Imádom, amit csinálunk, és örülök, hogy a Pelagic annyi mindent tesz értünk. Velük egy család vagyunk, óriási arcok! Mi is megkapjuk tőlük ugyanazt, mint bármely más náluk lévő banda. Nem aggódom különösebben ilyen dolgok miatt, csupán lemezeket szeretnék készíteni, és olyan zenét kiadni a kezemből, amely hiteles és méltó a rajongók támogatására. Nem panaszkodhatok semmi miatt, amin eddig átmentünk, mert csupa fantasztikus dolog történt velünk.
