Vasárnap este vénségek fellépésére indultam, amelynek a facebook eseményére alig 120 ember igazolta vissza, hogy részt vesz. Ennélfogva valami nyugger haknizásra számítottam, néhány bólogató nagyapival a nézőtéren. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
A krimibe illő fordulat már a küszöbön átkelve bekövetkezett, amikor az előzenekar kezdésére beesve, döbbent fejjel pislogtam körbe, hogy mi ez az oltári teltházas party. Hiszen én a pangó öregek otthonába tartottam! Erre kikötök Lemmy egyik házibulijában. Némileg túlzás, az viszont tény, hogy már az elején emelkedett hangulat, és csődület fogadott a Barba Negrában.
A színpadot a kaliforniai Night Demon gyújtotta be, akik igazán nem csak tölteléknek lettek odatéve. Vadul döngölték a heavy metalt, mindezt igényesen, zsigerből: semmi mesterkélt nem volt benne. Jarvis Leatherby énekes-bőgős átéléssel vezeti a zenekart, igazi rocksztár módjára rázza, pengeti, riszálja. Az előzenekar lekötötte a közönséget, nem lézengtek. A színpad elé gyűlt a tömeg éljenezni, villázni, én is sodródtam velük. A tempó erős volt, két szám között sem volt megállás, aztán a The Chalice nóta alatt, felbukdácsolt a színpadra egy figura halálnak öltözve, emelgette a kupáját a kezében. Ekkor állapítottam meg visszavonhatatlanul, hogy remekül szórakozom. A végére odadobtak egy Iron Maiden feldolgozást - Wasted Years - a közönség pedig megőrült.
Az Accept intro alatt megjelenik Christopher Williams, feláll a dobokra inteni, indul a buli. A Die by the Sword a nyitány az új albumról. Eddigre még többen lettek, szabályos zsúfoltság keletkezett, a sokaság csápol, ugrál. Egyeseknek családi program a koncert, többfelé szúrok ki gyerekeket a szüleik nyakában integetve, vagy mellettük ropva. Az átlag életkor amúgy ütötte a negyvenet. A Stalingrad alatt előkerül egy Accept-es zászló, Mark Tornillo énekes lengeti izomból, mialatt a nézők vadul ó-óóó-óóó-znak. A színpadkép nem volt túlgondolva, viszont tetszetősen acélosra gyúrták, gépház szerű falakat állítottak oldalra, rajtuk hatalmas piros szirénák villogtak. A dobot magasra rakták, emelvényre, cinek az égben Christopher feje felett jóval, körülötte hajlított fémrudak, mögötte gong. Az úgynevezett vénemberek sokat pattognak a színpadon: a London alatt egyszerre hajolgatnak, a Breaker közben mind felszökellnek a monitorládákra. Jártam már öreg legendák fellépésén, bármennyire is klassz volt, be kell valljam, hogy látszott a mozgásukon, gesztusaikon a kor. Olyan vénemberes volt. Az Accept jelen tagjain ez nyomokban sem mutatkozik, fittek, ruganyosak, lazák és baromi menők. Rég láttam ennyire tökös műsort.
Az ötödik dal után Tornillo köszön, miszerint “Good evening Budapest”, röviden megemlíti, hogy lerobbant a buszuk, úgyhogy sétáltak egyet a hotelig, ezt követően belecsaptak a Rise of Chaos -ba. Wolf Hoffmann alapító tag roppant szimpatikusan sokat kontaktol kifele a közönségbe gitározás közepette, széles vigyorral a fején. Ahogy elindultam a bár felé újratölteni, lépten-nyomon dáridóztak az emberek, a pultnál mögöttem álló srácok még az italukra várva is léggitároztak, táncoltak, itt kaptam magam rajta, hogy én szintén. Atom a buli, a publikum lelkesen énekel, refréneknél üvöltve válaszol Tornillo-nak “Restless and Wild!”, vagy “I'm an analog man... - Analog man!” . Utóbbi megint csak az új lemezről való, melyet épp a The Rise of Chaos World Tour keretein belül mutatnak be. Sokan emlegetik Mark-ot együtt az AC/DC-vel, valóban hasonlóan visít, ám számomra nincs párhuzam, ugyanis sokkal többet cifrázza, színesebben játszik a hangjával, rekeszt, hörög. Az előadásmódja meglehetősen színpadias, emellett jellemzően felfelé hajolva énekel. Két dal közt Megkérdezi a népet “Are we metal? How metal are you?”. Biztosan mindenki nagyon az, mert tömeges óbégatás zeng fel. Az átvezetések rövidek, de ennyire velősek.
A műsor közepénél a Shadow Soldiers ballada csendült fel, utána Wolf kurta pszichedelikus szólója következett, míg szusszant a zenekar. Egy másik balladával folytatták, a Neon Nights-szal, melynek mindannyian a hatása alá kerültünk, fontos tudni azonban, hogy Accept-éknál még a ballada is vagány. A nóta végén remekbe szabott játékot kaptunk a két gitárostól, Hoffmann-tól és Lulis-tól. Az Objection Overruled során Wolf előrejött jammelni a basszeros Peter Baltes - szel. Láthatóan jól mulattak, igencsak összhangban vannak, ami nem olyan döbbenetes, hisz 1976 óta heavy metalkodnak együtt ebben a projektben. Keretes zárás képpen, Williams újfent felugrott a dobokra integetni, a nagyérdemű elégedetten hömpölyögni kezdett haza tumultusban, jómagam pedig ismét pislogtam, hogy ez mi a hajderménkű volt már.
Fotók: Réti Zsolt
