Aki tűkön ülve várta a mai estét, annak nem lehetett könnyű kibekkelni ezt az egy évet, hiszen a jegyek már azóta figyelnek a komódfiókban, a naptárban pedig csak sokasodnak a pipák. De ez a nap is felvirradt, így a Metallica fanok tömött sorokban járulhatnak a Sportaréna bejáratához, hiszen a 8 éves böjt véget ért. 2010-ben látogatott el hazánkba legutóbb a rockóriás, ahol egy elég felejthető koncertet adott, egy omladozó, hangulattalan betonteknőben, ami azóta az enyészeté lett, hála az égnek.
Mivel a Sportaréna rendelkezik minden olyan adottsággal, amire 2018-ban szüksége lehet egy élő produkciónak, így a helyszín egyedüli problematikája a befogadóképessége, hiszen akár háromszor ennyi jegy is gazdára talált volna napok alatt. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy láttam én már karón varjút: sem az AC/DC sem az Iron Maiden koncertek hangosításával nem voltam kibékülve, és legutóbb a Depeche Mode sem szólt úgy, mint tette azt tavaly a Groupamában. Ráadásul a Metallica színpadképe eléggé formabontó, így nagy kérdés, hogy a hangárszerű hodályban hogy tudják majd biztosítani a kívánt hangzást minden irányban.
Ha van megosztó rockzenekar az elmúlt 35 évből, a Metallica feltétlenül közéjük sorolható, hiszen úgy lettek a rockcirkusz óriásai, hogy a Fekete lemez hatására elvesztették rajongói bázisuk egy jelentős részét, köztük engem is. Persze mindeközben soha nem látott méretűre nőtték ki magukat, ám egy értelmes, mindenki számára elfogadható lemezzel adósak maradtak, egészen a Hardwired kiadásáig, ahol ha nem is teljes egészében, de felütötte a fejét némi szenvedély is.
Nem lehet számonkérni egy olyan zenekaron a toplemezek hiányát, akik karrierjük első három albumán lefektették és kimaxolták egy teljes zenei stílus minden apró kis hangját, így aztán az ... And Justice for Alltól számítva a hanyatlás törvényszerű volt. Persze a hanyatlás címszó jelen esetben igencsak relatív, hiszen ha csak a koncertek látogatottságát nézzük, a Metallica sosem szabadult ki az arénák és stadionok fogságából, míg pályatársaik nagy többsége igen, de azért az teljesen egyértelmű, hogy a stadionokat megtöltő közönség nagy része a mai napig a Master of Puppets, a Fade to Black vagy éppen a Blackened hangjaira dobja le a láncot, de az össznépi sírva zokogást sajnos az Enter Sandman vagy a Fuel jelenti ma már.
Nincs ezzel semmi baj, inkább hallgassanak a fiatalok Metallicát, mint bármilyen kétnapos rágógumi popszarságot, de ettől még az old school hallgatóság nagy része a Kill 'Em All vagy a Ride the Lightning dalaira ordítanak fátyolos tekintettel. Napokig lehetne értekezni a Metallica jelenség hatásairól, de ez mégiscsak egy koncertbeszámoló, így térjünk rá arra, hogy milyen volt a koncert.
Azért egy bő mondat erejéig ki kell térjek a Kvelertak teljesítményére, mert kicsit tartottam tőle, hogy egy alapvetően teljesen más közegből érkező, relatíve ismeretlen zenekar esetleg ugyanúgy megszívja, mint a Puskásban szegény High On Fire. A 2010-es self titled lemezüket sokat hallgattam a norvég brigádnak, de a Meir annyira már nem adta be a barna hangot, élőben pedig sosem láttam őket, így nagyon nagy öröm volt egy ilyen tökös, belevaló előzenekart végig élvezni a 'Tallica előtt. Derekasan helyt álltak, a közönség is nagyon pozitívan fogadta őket, jól is szóltak, és képesek voltak "belakni" a színpadot. Üde színfoltja volt az estének, egy klubbuli keretein belül egészen biztosan ott leszek ismét. Külön örömül szolgált, hogy 40-45 perces setjük vázát részben az első lemez adta, így még inkább könnyen ment a ráhangolódás.
Már mindenki tűkön ülve várta, hogy felcsendüljön az Ecstasy of Gold intró, és hosszas böjt után mindenki megkapja a maga Metallica adagját, és az AC/DC Long Way To The Top egyre hangosodó dallamaira meg is adták az alaphangot, hogy útjára engedjék a The Ecstasy-t, majd a Hardwireddel a közel 150 perces műsorukat.
Kénytelen vagyok az elején ellőni a puskaporomat, mert ahogy végigszaladok a hallottakon, meg kell állapítanom, hogy ezt a setlistet a csapat nem nekem készítette. Azon számok, amiket szeretek, kimerültek a Seek and Destroy - Hit the Lights - Welcome Home - For Whom - Master of Puppets ötösben. Ez nyilván, egy ilyen hosszú és tartalmas műsor esetén elég keskeny. Amik meghallgatásáról nagyon szívesen lemondtam volna ilyen - olyan okokból: Fuel, Sad But True, One, Nothing Else.. és az a dal, ami annak idején olyan elemi erővel taszított el a csapattól: az Enter Sandman.
A maradék 8 nóta pedig hol többé, hol kevésbé, megállta a helyét. Érezhetően nem lógnak ki a Hardwired szerzeményei a sorból, viszont a műsor egésze annyira középtempósra sikeredett, hogy nehéz volt ezzel fenntartani a tűzet. Trujillo ebben a csapatban olyan erőt képvisel, és annyira nem érzem a nagy egész részének, amin még magam is meglepődtem. Őserő a pali, és mindig élmény látni őt. És ha már ritmusszekciót boncolgatunk, kerüljön terítékre Lars is, akit egész egyszerűen nem vagyok hajlandó kritikával illetni, mert nem sportszerű...vagy mi... Ez a zenekar az Ő kreálmánya, helye megkérdőjelezhetetlen, maximum soha az életben nem fogunk teljes Kill, Ride vagy Master turnét kapni. Nagyon élt, nagyon élvezte, kontaktban volt a közönséggel, a zenekarával, rajta igazándiból semmi sem múlt. Illetve hogy ne múlt volna! Miatta olyan ez a setlist, amilyen!
A gitáros duó is nagyon élt, James magabiztosan hozta az énektémáit, nagy kedvvel és pontosan játszott, Kirk is széles mosollyal eresztette meg a szólóit. Igazán pozitív benyomást keltenek a színpadon állva, és őszinte gesztusokkal adják a közönség tudtára, mennyire hálásak azért, amit a sorstól kaptak. A Metallica talán pont annak köszönheti, hogy sosem ment ki a divatból, hogy azon felül, hogy próbált mindig trendet diktálni, és nem követni, próbálta a 21.század vívmányait a saját javára fordítani, mindig elkötelezett volt a rajongói irányába, és próbálta őket a legextrémebb módon kiszolgálni. Ez az igyekezet pedig itthon is meghozza gyümölcsét, mert a közönség nagyrésze roppant hálás és közreműködő volt. Viszont ez volt életem első olyan "big four"-koncertje, ahol nem volt circle pit vagy pogó, de még headbangelő Converse cipős rocker se sok. És ülő embereket sem láttam még az életemben egy thrash metal bulin. Hála égnek ahová a jegyem szólt jó arcok voltak, és mi állva néztük végig, de még konfliktusba is sikerült emiatt keverednem, ami úgy érzem nem rám nézve szomorú.
Nem tudom melyik zenekar lesz képes rávenni arra, hogy ismét bevállaljak egy ilyen jellegű bulit, de a Metallicát nem bántam meg, inkább az elszalasztott lehetőséget sajnálom, mert az Aréna hellyel-közzel jól szólt, a középre helyezett színpad biztosította a résztvevőket arról, hogy mindenki részese lehet a shownak, és nem marad le semmiről, viszont a dalok szelektálása nem rám volt szabva.
Lukács Laci pedig ma este végleg révbe ért! Megtöltötte már ő ezt a csarnokot, sőt, nagyon becsületes közönséget hozott össze a Sziget 'csapda napján is, elért mindent, amit ebben az országban egy háromakkordos punkbandából ki lehet hozni, ma este pedig Rob Trujillo öltötte magára a Lukács jelmezt, és adta elő Kirkkel a Legjobb méreg című Tankcsapda-dalt, amire amúgy kb. mérget is vettem volna a bulit megelőzően. Ajándék lónak ne nézd a fogát, a gesztus viszont süvegelendő. Én azért maradnék az eredeti verziónál! :)
A színpad nagyon élt, folyamatosan történtek látványos dolgok, amik elterelték a figyelmet, mondjuk Lars kétlábdobjáról. Jól szolgálta a műsort, én azonban szkeptikus vagyok. Persze kell a cirkusz, de mindez csak egy rakás méregdrága kütyü, hidraulikus ketyere, és közben a lényeg sikkad el valahol 40 drón és 6 lángcsóva közt, ami mégiscsak maga a művész és az ő közönsége lenne. Én a magam részéről hálás vagyok, hogy ott lehettem, és végignézhettem, hogy néz ki egy vérprofi előadás, négy vérprofi zenész interpretálásában, de roppant szomorú vagyok, hogy ennyire kevés régi kedvenc fért csak bele, pedig a körülmények tökéletesek lettek volna egy komolyabb múltidézéshez. Kár érte.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
