Április huszadika a stonerek körében egy közkedvelt dátum, így nem is volt meglepő, hogy ezen a napon több ismertebb külföldi zenekar is a semmiből kihozta a legújabb albumát. Na, de hazai szinten is vannak, akik tisztelik eme ünnepet így tökéletes volt az időzítés a Red Swamp számára is, hogy végre valahára kihozzák a második albumukat, a Desertdrive-ot.
Azért a srácok nem voltak egyszerű helyzetben. A dalírás közepén és az albumfelvétel előtt dobost cserélni nem egy egyszerű folyamat. Alapból nem kellemes egy tagcsere sem, de sikeresen megoldották átmenetileg Veress Marcival, aki érdekes ízt hozott az új album dalaiba. Az előző album óta eltelt két év mindenképpen a zenekar előnyére vált akármilyen gáz is legyen dobos fronton. A Desertdrive hangzásáért a gitáros Jézus imitátor, Zoli felelt. Sok zenekar belefut abba a hibába, hogy saját maga keveri, veszi fel a lemezét, de ebben az esetben a srácok nagyon elkapták a fonalat. Sokkal jobban szól ez az anyag, mint a Tiszassippi és innentől kezdve számomra már sokkal szimpatikusabb is lett. Nincs meg a Kyuss-os mocsok, de nincsen túl tolva a stúdió hangzás, mint egy metalcore lemeznél. Szerintem, ebből már le is jött neked, hogy ez egy jó album. Szintet lépet a zenekar, így nyilván érdemes arra, hogy az Akvárium kis termében majdnem teltház előtt zenéljen. Marci metálosabb dobolása, meg ad neki egy olyan ízt, amitől nem feltétlen mondod rá, hogy kőstoner az egész. Olyan ez, mint amikor faterom megbolondítja a paprikás krumplit valami szerinte oda valóval. Rettegünk mindig öcsémmel, hogy mi lesz a végeredmény, de néha betalál. Ez pont egy ilyen kollaboráció, aminek nagyon örülünk, habár tudjuk, hogy sajnos nem tart örökké.
A Desertdrive-ot a klipes Waste nyitja. Amikor kijöttek a srácok ezzel a klippel, illetve az ezt megelőző Queen Of The Dirt számmal nem vártam tőlük sokat. Külön-külön egyik dal sem hatott meg, olyan volt, hogy ez is megvan, jöhet a következő. Aztán egyben hallgatva a lemezt visznek magukkal. A már említett klipes nóta tökéletesen felkészít a döngölősebb Crossed-ra, ahol Gergő a dallamosabb énét veszi elő. Habár a Red Swamp-re soha nem volt jellemző a halál sikolyos scream, bár néha itt fel-fel tűnik. Azonban az én egyik kedvencem a lemez címét is viselő Desertdrive. Ahogy fúj a szél, beindul a motor a dal elején, majd a tamos dob téma, a búgó basszussal. Tökéletes katarzis. Manapság ritka az, hogy előveszel egy CD-t és elkezded a bookletben olvasni a szöveget, de ennél a dalnál pontosan ezt tettem. Most is itt van a CD az asztalon és nézegetem, olvasom a dalszövegeket. Tetszik az album, nehéz beismerni, de két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy felpakolom őket a lejátszómra. Ez nem azt jelenti, hogy rosszak lennének, csak az előző albumon sokkal inkább a hatásokat éreztem, mint a saját ötleteket, így annyira nem mozgattak meg. Most azonban azt kell mondanom, hogy felnőttek a feladathoz és olyan bitang anyagot raktak le nekünk az asztalra az év első felében, hogy az évvégi tízes listában biztos helyük van már most.
Nem kéne őket tovább dicsérnem, mert egy negatív kritikának biztos nagyobb lángja lenne, de nem tudok mit tenni. A félórás játékidővel tökéletesen belőtték azt az időintervallumot, hogy az album ne legyen egy percre sem unalmas. Ami nem egy egyszerű feladat, zenélhet az ember akármilyen régóta is. Sőt ezt a tökéletes játékidőt megfejelték azzal, hogy a Queen Of The Dirt dal annyira illik a helyére, hogy azon kaptam magam a héten, hogy a refrént énekelgetem a melóban. Ha ez nem annak a jele, hogy egy dal jó, akkor minek lenne a jele? Egy szó, mint száz. Király kis albumot hozott össze a brigád és marhára várom, hogy mehessek megint egy koncertjükre. Respect! Béke, Szeretet, Metal
