A rockerek habzanak, a punkok már hervadnak. A nagy múltú Rockmaraton idén már negyedszerre csapja ki az újvárosi szabadstrandot, mint afféle jó szagú nemespenész. A rendezvény idén is egy nulladik nappal rugaszkodott el a hétköznapoktól, néhány kisebb hazai banda tolhatta hétfőn a sátorállító műsort az arra érdemes korai kis fecskéknek, akik ahogy bevették magukat a fészekbe, talán már el is kezdték a szájból szájba öklendezést. Ennél azonban még sokkal érdekesebb dolgokat is tartogat és tartogatott az egyetlen vegytiszta hazai rockfesztivál és minthogy másik két napon is túl vagyunk már, végig is szaladnék a szokásos maratoni tempóban az eddig kikristályosodott zenei és egyéb élményeken.
Ami nekem nem a hétfővel kezdődött, de ha a másodkézből származó információ is ér, akkor annyit mindenképpen sikerült összecsipegetnem, hogy jó volt. Bolondos dallamok, Lepillantóküllő, Wedding at the Slaughterhouse és némi Végbélszakadás. Főműsor időben meg a zseniális Uzipov. Szóval volt mit szánni-bánni, hogy az időbeosztás ebbe az első napba belekarmolt, de legalább nem húzta le jelentősen az életerőt.
Mert öt este, körben folyamatosan a rockerek párolgó teste és a négyfelől sugárzott sűrű zenei inger, szerintem így is eltelít majd, mint anno a babsólett konzerv, a bónusz kolbászbetéttel. Ha pedig már pont életerőről és kajáról van szó, nos nekem alapvetően helyzetelőnyöm van azzal, hogy egyáltalán nem iszok és egykor Dunaújvárosban születettként a fesztivál ideje alatt végig a nagymamám főz rám és puha ágyban alszom. Ez a keserves élet azonban meghekkelte a mesebeli komfortzónámat és egy rejtélyes gyomorbántalom folytán az első napomon a dolog, amire a legjobban kellett figyelnem, hogy az espumisan gyöngyök ki ne guruljanak a tenyeremből a sötétben, miközben sűrűn dobálom azokat a színpadok előtti utolsó sorokban.
De mivel a Rockmaraton előtt két nappal néztem végig a Rocky egyet, úgy voltam vele, hogy nem veszíthetek. Így kedden, mint egykori helyi lakos stílszerűen egy újvárosi death banda első koncertjével nyithattam meg a fesztivált. A Morhord pedig jó is volt, jól is szólt. A hazai pályának köszönhetően főleg helyi arcoknak, de korrekt érdeklődés jelenléte mellett peregtek a változatos metál témák, nagyjából thrash / death vonalon, némi göteborgi fűszerrel. Aztán részemről egy rövid felfedező kör következett, hogy minden ott van-e, ahol lenni szokott, aztán ahogy néhány pacsi kiosztása mellett ismét megszilárdult a biztonságérzet, térten vissza a Metal.Hu színpadhoz, hogy ismét magamhoz vegyek egy kis hazait. The Morning Star néven ugyanis fut egy banda a városban szintén, akik már túl vannak a hét próbán és egy évtizeden is egészen biztosan. Új taggal, atom faszán, szóval amolyan második nyitányként érzésbe is raktak maratonilag. A régi számok nem voltak ismeretlenek számomra, csak arról győztek meg, hogy kell ide ez a két gitár. Az új számok kőpadló felsúroló szokásos lendületét azonban olyan gitár cikornyák kunkorították meg a nyolchúrosról, amitől azért kettőt csak közelebb léptem már a színpad felé. Mert, hogy hamarosan új album és ezek szerint ilyenek lesznek rajta. Szóval ahogy itt sem, szerintem a lemezen sem okoznak majd senkinek csalódást a fiúk.
A következő lépcső mindezek után a mennyországba felfelé, számomra az Archaic koncertje volt. Hiába, ha élőzene, szerintem maradjon kétszáz felett a pulzusszám. Ennek az elvárásomnak az újkori thrash titánok pedig bőven meg tudtak felelni. Nagyon jól megírt számok, profi húzat és egy nagyon színpatikus közönségközpontú, őszinte hozzáállás a felesleges bájvigyor és kezeket a magasba sallangok nélkül. Egy szintén kétszáz százalékos koncerten. Az Ektomorf nagyszínpados jelenlétével egyébként párhuzamosan, aminek ezért már csak a végét kaptam el, de bevallom akiket ezerszer láttunk, ezerszer megírtunk, nem lesznek vastag részei ennek a beszámolónak. Farkas Zoli bandája úgy fest bármilyen felállásban profi, és kedden sem láttam mást, mint ezer a magasba tartott kezet a színpad előtt. Ami viszont vicces volt, hogy egy délutáni beszélgetésben valaki utánozta Zoli szokásos frázisait és fel is nevettem, mert amit hallottam, az úgy nyolcvan százalékban el lett ezúton találva. De a kiszámíthatóság ilyen. Minden munkahelyen a legfontosabb dolog.
Ha pedig már itt tartunk, nem lennék azzal sem adós, hogy volt kedden Prosectura is. Amit nem láttam, nem hallottam, de ha háttal állok a Duna parton hetven kilométerrel lejjebb, akkor is meg tudom mondani, hogy jó buli volt. Tele slágerekkel és erős kapcsolatban egy saját közönséggel, szinte hagyományőrző szeánsz a szekszárdi punkok Maratonos koncertje. Mindig itt voltak, mindig itt lesznek. A G.B.H. esetében pedig ugyanez az érzésem volt, csak globális értelemben. 1978 óta létezik ez a zenekar, mega klasszikus punk történelem van mögöttük. Játszottak már sokszor itthon is, a Maratonon is, hol jobban, hol szarabbul, de ha egy plakátra ma feldobod a nevüket, az nem jelent sokkal kevesebbet, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ehhez mérten pedig sűrűn lakott is lett a Barba Negra színpad környéke, mikor a szőke tüsi és bandája felkavarodtak a színpadra egy kis csúszás után. Most éppen a hullám felső ívén, ösztönből, parasztba, méltóságteljesen és jó hangzással kaptunk nagyon nagy számokat az arcunkba. Amik meg is mozgatták az első sorokat, de megénekeltették a biztonságra törekvő hátsó sorokat is. Közben és utánuk, már maximumon volt a Rockmarcsa életérzés. Mert hol futsz ma már minden sarkon ezekbe a bandákba, gyors egymásutánban? Mint G.B.H. után a The Toy Dolls? Akiket én pólókról és idióta videókból jobban ismerek, mint lemezről, nehéz is volt követni mi régi és mi új, de látni a gyerekkori barátaimat riszálni rá, ahogy a három piros hajú csóka eladja, hogy még mindig mindenki tizenhárom éves, és béna poénokból áll az egész univerzum, az tök jó volt. Meg aztán állítólag játszották a Nellie the Elephant című számot is, mert én csak azt ismerem, de akkor pont pisilni voltam. De ettől még szerettem, hogy semmi komoly, de az végül is jól, tök jól.
Mielőtt azonban átmegyek öregesen szentimentálisba, folytatnám az élménylavinát, mert zúdult lefelé az elvárásaimon túl is. Amik, mármint az elvárásaim például az Overkill koncertjét olyan erősen nem szemelték ki maguknak. Engem régen sem kaptak el, az új cuccaik sem tetszettek és valahogy beleette magát a fejembe az, hogy ezek már nagyon öregesek. Ami pacekra abszolút igaz, amolyan P. Mobil rocker fizimiska, bőrök mint egy motoros találkozón a bogrács mellett, ez valahogy tőlem kicsit messzebb van. De mint kiderült ez semmit nem jelent, mert az elsőtől az utolsó percig, nagyon energikus, vér profi pofon volt ez, metál kézből egyenesen. Elég bevállalósan két új számmal kezdtek az utolsó és a 2012-es albumról. A közönség azonban jól vette ezt kezdésnek, de a nyilván a harmadik számtól kezdődő időutazás nyitotta meg a rockerek szívszirmait igazán. Az első, a második, a harmadik és a negyedik lemez. Rotten to the Core, Hello From the Gutter, In Union We Stand, Coma és nincs is tovább miről beszélni. Nem egy, nem két hatalmas metál reneszánsz bontakozott már ki Rockmaraton színpadon, de azt hiszem ez a buli is bevonul a fejpörgető és közben elcsöppenő ortodox rockerek emlékkönyvébe. Ahol a díszítősor majd a Subhumans neve lehet, ugyanis két feldolgozást is elnyomtak tőlük az öreg Jersey rockerek. Amivel úgy éreztem személy szerint engem vigasztaltak, aki épp két hete csúsztam le a Subhumans egyik cseh bulijáról.
Na de! Az estének még nem volt vége. Azt ugyanis a vérhányók legnagyobb egykori istene, azaz a Cannibal Corpse koronázta meg. Az pedig már az első taktusok lejátszása előtt is nagy büszkeség volt számomra, hogy Halász"Hulladaráló"György azok alatt a fák alatt költötte el bandájával ebédjét, ahova az apukám régen fröccsözni járt és ahol először húztam örökölt női korcsolyát a lábamra, hogy megtanuljam azt használni a befagyott tavon. Mert aki erre a legendás helyre eljön, elnyomni a legendáját, azt szeretni kell. Mi pedig szerintem mind szerettük a Cannibal Corpse jelenlétét, mert ez nem kis dolog itt faluhelyen. Azonban szerintem nem a legjobb passzban fogtuk ki a bandát. Akik furcsa mód, tömbösítve az új számokkal kezdtek. Amik szerintem illesztett rutin panelek, rutinból darálva őket, de valahogy hiányzik belőlük az a büdös dög, ami nem csak mutatja, hogy el fog átkozni, hanem tényleg meg is teszi. Mert nem jött át az energia. Az elején biztosan nem. Egészen a nyolcadik számig kellett várni, hogy először visszanyúljunk kilencvenkilencig, Pounded Into Dust. Aztán a mester felkonferálta a régi számokat és végre jött egy Gutted. Aztán Devoured by Vermin és A Skull Full of Maggots. Ezek és az I Cum Blood, meg persze a végén a mesterhármas a Hammer Smashed Face zárással pedig azt hiszem megmentették valamennyire a bulit. A Stripped, Raped and Strangled tényleg pengén el lett nyomva, de bennem is inkább az végett, amilyen emlékeket megmozgatott a hőskorból. Fentebb már céloztam rá, de itt is csak ezt írhatom. Amik a zene meló lesz, ott vékony lesz a jég és lesznek bulik, amik annyi érzelmet tudnak majd visszatükrözni, mint egy döglött hal szeme a piacon. Ez van. Egy turné huszadik napján harminc évek után ezt pedig nagyon senkitől nem is kérhetjük számon. A gyomrom állapotváltozásaival mindenesetre harmonizált a buli. Pontosan az volt kint, ami bent. Ettől pedig kicsit jobban éreztem magam. Nem voltam egyedül. Ami velem történik, az mindenhol történik. Tortúrák. Ez van.
Vagyis kedden ez volt és szerdán, mert hogy lebetegedtem, ennél kicsit kevesebb. Némi gyomorfertőtlenítő, háztartási keksz és foszfor savban gazdag kóla után ugyanis duzzogva, de eltántoríthatatlanul vakartam le a seggem, mert a Brujeria és a Dr. Living Dead buliját akkor se hagytam volna ki, ha én vagyok az elefántember és a fejemet egy talicskában kell már magam előtt tolnom. Viszont a vágy mellett intelmeim is voltak önmagam felé. Így a Barba Negra színpad felé nem mentem közel egy darabig, állapotom nehogy rosszabbodjon. Ütött már hakni úgy, hogy hetekig nem kellett a bablevesbe ecetet raknom, olyan savanyú lettem tőle. Szóval inkább a Szurkolók az Állatokért színpadnál tengettem, lengettem egykedvűségemet. Ott pedig jó volt látni, ahogy egy Petőfi vagy egy Téveszme a kora esti időpontok dacára megmozgat egy csomó embert. Köztük a fiatalabb lelkeket is, akikről néha hajlamosa vagyok azt hinni, hogy már semmi nem mozgatja meg őket. Mert félnek, hogy koszos lesz az új cipőjük vagy megsérül a zsebben szorongatott istentelefonok monitorja. Erre a feltevésre a két fiatal banda koncertje azonban simán rácáfolt. S hogy mennyire szövegközpontú zenék ezek az intenzitásuk mellett, hogy láttam az utolsó sorok is velük énekelnek. Szóval ez érték kérem szépen. A zenével pedig értéket kell közvetíteni kérem szépen. Azt, hogy most mindenki együtt, hogy igyunk még egy sört és hogy kezeket a magasba, még egy olyan köcsög is el tudja mondani, mint én, aki az életében nem fogott le egy akkordot.
Az élet azonban ingatag és egy érzelmi hullámvasút, így miután megnéztem, hogy a debreceni és az egri srácok hogy szerették a zenéjükkel a közönséget, elmentem és mindenkinek elpanaszkodtam milyen szarul vagyok, hogy azok is tudják akik épp a legnagyobb buli dimenzióban tartózkodnak. Rám is rám fért némi önsajnálat. Főleg miután megálltam a nagyszínpadon előtt és szigorú kötelességtudatomnak eleget néztem kicsit a Dalriada produkcióját. Ami minden évben van. Minden évben nagyszínpados és én minden évben elgondolkodom rajta, hogy miért. Idén arra jutottam, hogy műanyag zacskóval is tele van a világ és egyszer azt is jó ötletnek tűnt preferálni, de később minden kiderült. Most azonban meghajolok, minden rajongójuktól tengermély bocsánatot kérek és csak halkan mondom el, hogy csak azért mert ráérek hétvégén, nem megyek el műteni. Ugyanis nem értek hozzá. Néplelket őrző folk dolgokhoz pedig csak mind az emberi testhez. Nagy tisztelettel és gonddal illik hozzányúlni. Szerintem.
Viszont ez az írás is lassan maratoni hosszúságú, szóval igyekszem a lényegre szorítkozni. Néha a paradox dolgok működnek. Ha fáj a torkod, nyalj el egy fagyit. Ha tele vagy szarral, adj hozzá még valamennyit és a két negatívból lehet, hogy plusz lesz. Szóval kicsit odaálltam a középső színpad elé, lássuk mi lesz. Majd elhangzott, hogy"Párizs, Bakony, vér és takony, az élet veri gud" és kicsit valóban jobban lettem. Elképesztő erejű sorok.
Majd mindezek után a svéd Dr. Living Dead leghátul a hosszúkás sátorban. Kis kétkedéssel, mert nem egy és nem két crossover zenekart láttam már fesztiválon elvérezni. Ehhez képest azonban úgy tűnt egész korrekt érdeklődés teszi le számokba is a voksát a zenekar mellett. Vagy csak egyszerűen ideüldözött mindenkit a vakítóan fényes metál diadal, de mindenesetre összejöttünk páran. Maszkos elővezetésben, generális gitártémákhoz, jó tempóval mögé pakolva. Kísérletezgetések nélkül, vegytisztán a nyolcvanas évekből építkezve. A pulzusszám tekintetében itt is simán kétszáz felett. Ami nem is hagyta az első sorokat hidegen. Becsületes bemozgás volt bemutatva. Azzal együtt, ahogy a koncert energiaszintje is tudott emelkedni. Ami tényleg jó volt és tényleg jól szólt, de volt ami lefojtsa a bulit. Csak, hogy nehogy már jól érezd magad. Mert egy crossover bulin a színpadot másznád, de a biztonságiak mellett még az énekes is lelök. Ami számomra olyan volt, amit egy ilyen bulin korábban el sem tudtam volna képzelni. Mert ott van például a Dream Theater. Tudod őket követni zeneileg, mesterek útján járod majd és közben senki nem ugrik a nyakadba. De ha bandanát kötsz és ezt a zenét nyomod, ne legyél már megsértődve baszod. Hát milyen világ lett ez? Vagy játszd a középtempós dalaidat is, mert nekem a svédektől például hiányzott volna a több ének, lassabb témák, jó pár ilyen penge nótájuk van, amit nem toltak el ezen a bulin. Ami soha nem lesz olyan jó, mint a Violator általam tavaly látott bulija, de legalább kétszer jobb volt, mint mondjuk a mai Suicidal.
Powerwolf és Brujeria. Brujeria és Powerwolf. Az élet nem könnyű, de nem fogok hazudni, hamar megszületett a döntés. Shane Embury egyik zenekara még Shane Embury nélkül is piszok érdekes dolog. Attól az átfolyástól nem messze, ahova még pettingelni jártam lurkó koromban, ha valakit sikerült a bokrok közé csalni a strandról a vigéc legénytollammal. Az emlékeken azonban hamar átütött Mexikó és a meglepően jól kikevert Brujeria első számai. Vegyes vágott kis régivel és újakkal is az elején. Kendőkben a színpadkép a tökéletes és a megszokott. Juan Brujo és új bajtársa kicsi Brujo szerintem kurva jó frontemberek. Nagyon hamar megvolt az a kicsit tuskó, kicsit vicces hangulat, ami az ő sajátjuk. Zeneileg pedig sokkal jobban egyben volt az egész, mint mikor útóljára láttam őket még Shane bácsival tavaly. Feszes tempókkal, súlyban a gitárok, tök komolyan tudtam venni a témákat, nem is annyira a show része kötött le. Az összeállításba pedig szerintem minden belefért. La ley de plomo, Colas de rata, La migra és minden amit szeretsz. Az első sorok kavalkádjában egy csomó jó csajjal. Amit meg én szerettem. Extrém zenei együttlétben, gyöngyöző vizuális orkán egy-két bátrabban elszabaduló csinos sziluett. Főleg, ha valaki macsétát lenget a fejük fölött. Annyira zabolátlanul gyönyörű volt az egész, hogy egy pillanatig arra gondoltam, az utolsó két hasfogót már be sem veszem. Egy ilyen buli után nem maradhatok az a fostos kispolgár, aki előtte gyógyszertárban voltam és kekszet majszoltam. A Brujerizmo és az Anti-Castro, pedig mindebben még tovább erősített, de mikor a végén felcsendült a Los Del Rio Macarena című számának Marijuana című átirata és láttam milyen aranyos, kisfiúsak valójában ezek a faszik, akkor visszalágyultam és elmentem vízért. Szárazon semmit sem szeretek. Gyógyszer se jó úgy.
Menet közben pedig nem csak az eső, a Powerwolf is elkapott. Elképesztő színpadkép. Egy múmia a dobos. A billentyűk két fémsárkány között terülnek el és messziről a fizimiska alapján úgy tűnt, Tobias Forge ide igazolt a Ghost után. Pedig még a hangulat is olyan volt. Ne kelljen kitalálni semmi újat, de amit összeszedtük a szóljon jól. Meg nézzen ki jól. A Powerwolf koncertjének pedig legalább a hatvan százaléka ezen múlik. Látvány, fények, életérzés, színház és mosoly. Mindennek ellenére tök megértem, akik ezzel lövik magukat. A regressziós hipnózis működik, kell hogy lehessünk még kicsit gyerekek és mikor megálltam én is az voltam. Óriás metál himnuszok, varázslatos metál imago és miegyéb. Amiről azt gondolom a hakni fekete öves szintje és megvan a maga helye a világban. Azok szívében, akik ott énekeltek a csuhás frontemberrel kánont. Én meg elmentem, mert féltem, ha ezek megindulnak, lecsúszok az összes taxiról. Pedig bennem fele ennyi erő nincs, mint az itt megdicsőült sárkányvadászlovagpapszörnyekben.
