A klasszikus régi sulis heavy metal képviselőinek csúcs-, de legalábbis csúcsközeli találkozója zajlott le a fővárosi klubélet egyik központjában. Azzal remélhetőleg senkinek nem mondok újat, hogy ezen az irányzaton belül is roppant sokszínű a felhozatal mind a mai napig, és a megjelenteket ez az este, illetve az impozáns összeállítás is csak megerősítette ebben a tudatukban.
Mindig rokonszenves húzás egy ilyen kaliberű turné megálmodóitól, amikor feltörekvő fiatal zenekaroknak is teret engednek. Ezúttal az Existance kapott lehetőséget, és igyekezett is meghálálni a bizalmat a NWOBHM hatású fémzenében utazó francia négyes. Igencsak hajtotta a srácokat az ifjonti hév, úgyhogy folyamatos, intenzív mozgással csörtettek végig rövid műsorukon. Julian Izard gitáros-énekes megnyerően magabiztos frontembernek bizonyult, szóval élő előadás tekintetében nem érheti szó a ház elejét. Ha a jövőben még karakteresebb nótákat tudnak majd írni, akkor tuti, hogy nem most hallottunk róluk utoljára, és egy ötletesebben, gördülékenyebben játszó dobossal is tovább erősödhetnének. Előttük a küzdés, előttük a pálya…
A több mint három évtizedes Mark Reale-hagyatékot őrző és továbbvivő Riot V pontosan azt vezette elő, amit első magyarországi fellépése alkalmával (a tagok közül egyedül Frank Gilchriest járt nálunk korábban, mégpedig a Virgin Steele dobosaként), egy órányi játékidő birtokában a leginkább érdemes: az egészen korai anyagok jól ismert gyöngyszemeit, a szintén alapműnek számító 1988-as Thundersteel album legjavát, na meg a módosított név alatti újrakezdés óta megjelent két lemez dalait. Így aztán vérbeli 80-as évekbeli power / speed metal szettet kaptunk – az ősrégi Outlaw, Swords and Tequila és Warrior ennek megfelelően alaposan felturbózott változatban érkezett –, amelyben, hála a jó öreg Franknek, egyből megéledtek azok a tempók. A kétlábgépes sortüzeket persze a lehető legjobbkor váltották a kimértebb ütemek, ha kellett. Így lett a Take Me Back is a program külön színfoltja. (A Heart of a Liont nevezném meg a másik kiugró „V generációs” dalként.) A hatás nem is maradt el.
Meglepett ugyanakkor, hogy Todd Michael Hall énekes mennyire nem keltette igazi belevaló metal frontember benyomását, mondjuk ő sem mai gyerek már. Hibátlanul hozta a legrázósabb magasakat is, akciófronton azonban szembetűnően visszafogott volt. Amikor féltávnál, a Bloodstreets alatt ledobta a pólóját, azt vártuk volna, hogy most már elengedi magát, ám ezután sem vált „harapósabbá”, legfeljebb annyit állapíthattunk meg, hogy hatékony az edzésterve… Don Van Stavern basszer a markáns kiállásával vétette észre magát, időnként ő is szólt pár szót a nagyérdeműhöz, és a piásüvegét is meg-meghúzta. Mike Flyntz a szélről vezette a támadásokat és vokálokkal is támogatta Toddot a gitározás mellett, míg a másik hathúros, az ifi versenyző Nick Lee folyamatosan rótta a köröket és lobogtatta a haját a veteránok helyett is. Szóval az előadásmód hagyott kívánnivalót maga után, a dalösszeállításba viszont nem tudnék belekötni. A stílus újabb élő – hitelesen és méltóképpen életben tartott – legendáját láthattuk végre.
A Primal Fear, mi tagadás, szűkebb keretek között mozog. Személy szerint éppen ezért ragadtam le az első pár lemezüknél, és tartottam is tőle, hogy a tengerentúli kollégáik után már nem fognak akkorát ütni. Annak idején a Peavey-Smolski-Terrana felállású Rage úgy lemosta őket, mint annak a rendje, és hát sem zeneileg sokkal változatosabbak (germánosan sarkos riffekre épülő heavy / power metal, Halfordos énekkel), sem koncertprodukcióként lényegesen látványosabbak (háttérvásznak váltogatása, plusz némi piró, oszt annyi) nem lettek azóta. Van ellenben – az előzményeket nem számolva! – két évtizednyi rutinjuk és tizenkét albumnyi repertoárjuk, úgyhogy miért is ne tudnának egy tömény és élvezetes műsort kanyarítani?
Két tényező határozta meg alapvetően a bulit. Először is: a németekkel összefüggésben állandóan emlegetett precizitás. Lehet, hogy nem Francesco Jovino a földkerekség legfantáziadúsabb dobosa (előtte megfordult itt Randy Black és Aquiles Priester is…), de kellően feszesen alapozott a társaknak, és amit ki kellett ütnie, az mind a helyén volt.
Másodszor pedig ott van a banda élén egy Ralf Scheepers, illetve elsődlegesen ő az, aki „eladja” a show-t. Amilyen rendszerességgel úton van, nem kizárt, hogy több európai nagyváros elit edzőtermeibe is bérletet váltott, de a színpadi munkára ugyanilyen intenzíven gyúr. Hangilag meg olyan formát mutatott, amiért túl az ötödik x-en külön elismerés jár. A Halford iránti rajongás persze annyira mélyen beléivódott, hogy azt szinte megemlíteni is fölösleges, ráadásul itt már régen nem csupán az adottságokról van szó, mert Ralf bizony hajlamos rájátszani, azaz még a konferálásokkal és a közönség-énekeltetéssel is egy az egyben Rob bácsit megidézni. Judasliche Priestung oder was… Néhány pillanatra azért kilépett ebből a szerepből, és közvetlenebbre vette a figurát. Gondolok itt arra a két rövidke közjátékra, amikor két szám között egy Primal Fear póló, majd később egy medál került fel a színpadra. Utóbbit, mint kiderült, a feladó egyenesen Scheepersnek címezte, aki köszönte szépen, és zsebre is tette a kedves ajándékot.
A többiek inkább hangszereiken tettek hozzá az összképhez. A mackós alkatú Mat Sinner bőgős – a másik alapember Ralf mellett – a masszív alapozás mellett vokálozott is, ha épp arra volt szükség (a Hounds of Justice versszakait egymásnak válaszolgatva nyomták), olykor elhülyéskedett egy kicsit az énekessel, de ő sem követelt magának az indokoltnál többet a rivaldafényből.
Ami a nótákat illeti, korrekt best of válogatást vitt színre a Primal Fear, ha már a húszéves fennállását ünnepli a mostani turnéval, és emellett az idei Apocalypse lemezről is kifejezetten sokat játszott. Igazából egyedül annyi volt a kérdés, kinek mennyire sikerült a kedvében járnia a programmal.
De remélem, nincs harag, ha azt mondom, hogy nekem a Riot V adott többet!..
FOTÓK: POLGÁR PÉTER / PP ROCK Photo. További képek ITT és ITT.
