Igazából nem volt most könnyű dolga a Dream Theaternek, hiszen egy (legalábbis az én szemszögemből) igen harmatos korong, a The Astonishing után (amit egyszer sem tudtam végighallgatni) kell újra bizonyítania a mindig kritikus nagyközönség számára, így részben nekem is. Mondjuk én nem szoktam annyira fanyalogni, mint az átlag prog-sznob, rendszerint elégedett vagyok a (ha az első albumtól számoljuk is) már három évtizede működő és alkotó csapat munkájával, mindig lelek valami csemegét az aktuális dalcsokron (kivéve, ugye...). Szerencsére a progmetal koronázatlan királyai ezúttal nem akarták elkapkodni a friss lemez anyagát, kevésbé ültek rá a gyártószalagra, így egy jóval kerekebb, emberibb, élvezhetőbb, élőbb, szerethetőbb  alkotás került ki a kezeik közül, egyenesen a mindig szájhúzó fanatikusok elé.

Ellövöm a spoiler-kártyát, nekem tetszik a Distance Over Time! Nem azt mondom, hogy a csapat legjobb alkotása, nem is várhatjuk már el tőlük szerintem, de abszolút ott van a szeren. De akkor kezdjük is rögtön az alap Dream Theater probléma-tézisek összeszedésével, soroljuk fel, elemezzük ki, mik is ezek a konstans programpontok, amiket általában megkap az ötös, csak hogy mindenkinek tiszta legyen a lelkiismerete:

1. Mike Mangini: Szerintem egy zseniális dobos, érthetően más (játék)stílusa van, mint az elődjének, nem is kell tőle olyan szintű bohóckodást várni, mint a nyilván nem méltatlanul magasztalt Portnoy Mestertől. Én kedvelem az őáltala feldobolt tételeket. Persze, hogy másabb ízzel tolja, de legalább nem akar majmolni, nála inkább a precizitás a cél, mint a feeling, azt pedig nem róhatjuk fel neki, hogy ennek ne felelne meg.

2. James LaBrie: Mondjuk az ő énektudásával kapcsolatos kritikák inkább élőben szoktak előjönni, de ettől függetlenül azért - stúdiótrükkök ide-oda - a négy fal között is bizonyítania kell, hogy igenis tud, ha akar. Én úgy vélem, hogy a friss albumon is nagyon kellemes dallamokat talált meg LaBrie Úr. Persze ennyi lemez után bizony akadhat néhol utóérzés, de emelje fel a kezét, aki tizennégy (oké, LaBrie-mércével tizenhárom) igen munkás nagylemez után is újat tud kitalálni, amelyeket vélhetően majd a (többek között a Fezent is érintő) turnékon is jól fog hozni. Jól jönnek tőle úgy a klasszikusabb, régisulisabb ötletek is, mint a gépiesebb, modernebb felfogású, már-már a szólólemezeit idéző témák, én teljesen ki vagyok békülve vele. Megdolgozott érte.

3. Szívtelen, kiszámolt muzsikát játszik a Dream Theater? Valóban a csapat már túl van a zenitjén, de szerény meglátásom szerint minden nagylemezükön (kivéve a legutóbbin, bocsesz) le tudtak szállítani kellő mennyiségű vezérhajónak minősülő dalt, amelyek közül lehetett mazsolázni, jó volt hallgatni. Igazán rossz, töltelékdalok ritkán hagyják el a kezeiket, most talán még annyira sem kell félni ettől, mint eddig. Amúgy én általában a korongok jó részét amúgy is megkedveltem idővel, legyen akármennyire "patikamérleges", szerintem azért kevés együttes tudja ilyen magasan tartani a lécet még ennyi év után is.

Na, de most, hogy ezeken túlestünk, beszéljünk a legfrissebb termésről, az igen változatos, érezhetően élettel teli, jó szívvel elkészített Distance Over Timeról. Lehet, hogy nem mindenki fog velem egyetérteni, de ez egy elég jól sikerült dalcsokor lett, olyan amit jó hallgatni, mindig van mire figyelni, van egy jó kis feelingje, ráadásul, amit még ugye néha vitatnak is Petrucci Mesteréknél: változatos is. Egyszerre vonultatja fel az utóbbi lemezek modernebb vonulatát és a korai albumok hagyományosabb elemeit, mely szintézis egy abszolút kerek termést eredményezett, én tényleg örömmel hallgattam meg mindannyiszor, ahányszor nekifutottam.

Persze az első három cím már eleve nem volt ismeretlen, ezeket hozták ki jó érzékkel felvezető daloknak, nyilván nem hiába. Ilyen eseteknél nyilván elgondolkodhat a hallgató: akkor ennyi volna a puskapor? Hát, nem! Tényleg nem leplezett lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy az ezeket követő számok is magasan bent vannak a kellemes hallgatnivaló kategóriájában, lényegében ez az első album a Black Clouds And Silver Linings óta, melynek minden dalát kedvelem így már az ötödik-hatodik hallgatás után. Lehet, hogy ez később változni fog, de most úgy érzem. Habár vannak hosszúra nyúlt alkotások, most nincsenek epikusnak szánt, indokolatlanra terebélyesedett irományok, mindent csak addig visz az ötös, ameddig azt szervesen elbírja a dal, ami szintén dicséretes. Még a speckó kiadásokra (ebből egy nálam is megvásárlódta önmagát) felpakolt Viper King is egy egész jó lett, bár inkább teszem el a technikás, ősrockos bohóckodás kalapba, mint a komolyabb tételek közé, de ez sem vall szégyent, csak a helyén kell kezelni. Bónusznak pont alkalmas.

Most eddig úgy tűnhet, hogy a Dream Theater megalkotta (legalábbis szerintem) az eddigi legjobb lemezét. Nem, ez természetesen nincs így, néhol elő-elődugja a fejét a gondolat, mintha ezt-azt itt-ott már hallottunk volna, mintha egyik-másik téma annyira nem jönne át, de ha összességében nézzük, a mérleg abszolút a pozitív irányba billen át. Érdemes azért arra felkészülni, hogy lesznek pillanatok, amelyeket nem mindenki fog ugyanolyan lelkesedéssel fogadni, sőt, abban is biztos vagyok, hogy lesznek olyanok, akik szerint ez a lemez is csak egy a sorban és megint csak a masina újabb alkatrésze került le a sorról, de én most nem ezt érzem. Nyitott vagyok más véleményekre is, volt már olyan, hogy a kezdeti lelkesedés után teljesen meguntam egy albumot, de volt már olyan is, hogy eleinte nem láttam egy később megimádott korong valódi arcát. Idővel majd kiderül! De addig is...

Mondhat bárki bármit, szerintem a Distance Over Time egy nagyon príma Dream Theater alkotás lett. Egyszerre vannak benne a régi korszakra hajazó és a modernebb korszakot felidéző ízek, sorra jönnek a tényleges életkedvvel megírt dalok, melyek közül most kivételesen egyet sem tudok belerakni a "jó-jó, de minek ez rá?" kupacba. Érezni rajta, hogy most tényleg komolyan vette ez az öt zseni az alkotást, legalábbis komolyabban, mint az előző albumot, bár az nem volt nagy kihívás. Nem tudom, hogy a Fezenen miket fognak az örök klasszikus és ráadásul teljes egészében eljátszott Metropolis 2. mellett előszedni erről az albumról, de szerény meglátásom szerint nem fognak szégyent vallani ezek a számok sem, de majd élőben meglátjuk. Addig meg tényleg, a legpozitívabb jóindulattal ajánlom hallgatásra a Distance Over Timeot.