Az underground zenék világában tapasztalatlan földi halandó már akkor dicséretet érdemel, ha nem veszi egy kalap alá a rock és a metal fogalmát, ám még ebben az esetben is hajlamos lehet az utóbbit megnevezést a "...torzított gitáros, kiabálós zene" korántsem pontos definícióval illetni. Az pedig, hogy ebben a "nagy zajos katyvaszban" a magunkfajta megátalkodottak képesek külön emlegetni heavy, thrash, death, hardcore, black, stb. műfajokat és ezek különféle keresztezéseit, avatatlan körökben végképp leverheti biztosítékot. De, hogy mégis mi a franc az a metalcore, és ha már itt tartunk mi igaz és mi hamis? Nos, kaptunk némi ízelítőt a dologból...
Circle pit és stage diving öt felvonásban
A legrosszabb indulattal sem mondhatja senki, hogy a szervezők zsákbamacskát árultak, hisz már a két nagy veterán és egyben egyenrangú headliner az Unearth és a Darkest Hour neve garanciát jelentenek arra, hogy itt bizony komoly hömpölygésre lehet számítani, aki pedig rutinosabban mozog a műfajban a további három remekül válogatott fellépő, a nyugat-virginiai Left Behind a milwaukee-i illetőségű Misery Signals és a sheffieldi Malevolence neve hallatán tudhatta, hogy érdemes időben érkezni a tetthelyre.
De, most komolyan, hogy a francba nem sűllyed el?!
Öt órányi földbe döngölésre még a rutinosabb versenyzőknek sem árt testben és lélekben felkészülni ám a jelek szerint ez senkit nem tartott vissza az aktív jelenléttől. A - csúszással együtt is - korai kezdés ellenére érkezésünkkor tekintélyes tömeg fogadott minket a sok ütközetet átvészelő hajó gyomrában. Bár a sold-out tábla végül nem került ki, meg merem kockáztatni, hogy ennél jobban már nem nagyon lehetett volna feltölteni a nézőteret.
A nyitányról lecsúsztunk, ám épp időben sikerült odaérni a headlineerek mellett számomra legérdekesebbnek ígérkező Malevolence féle pusztításra Az idén kilenc éve alakult brigád 2017-ben mutatta be második nagylemezét Self Supremacy címen, ami nálam annyira betalált, hogy első hallgatás után jó időre folyamatos lejátszáson hagytam. A zenéjüket leegyszerűsítve úgy tudom bemutatni, mint egy jól eltalált Crowbar / Pantera / Hatebreed elegyet. Élőben pedig brutálisan jó megszólalással(!!!) pontosan azt adták amit a lemezeik alapján vártam: könnyed teadélután helyett akkora parasztlengőst mértek a közönségre, hogy abból simán jöhetett volna akár dupla ennyi is. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy akkor súlyosabbak, ha lassú tempóban egy kombájn hatékonyságával aratnak, vagy amikor beindítják a cséplőgépet. Mindenesetre a lelkes egybegyűltek vették a lapot, az énekes Alex pedig remekül vezényelte a műsort, Konan Hall gitáros pedig akár a Crowbar soraiban helytállna. Szó ami szó, rendesen beletették a magukét.
Amikor egy ünnep beindul...
A Malovelence-el ellentétben a Misery Signals nem tépte le az arcom első hallgatásra, élőben viszont nagyon is működik ám kellett egy kis idő a amíg elkapott a feeling. Úgy tűnik, hogy a ráhangolódás miatt a kisebbséghez tartozhattam, hisz a jelenlévők közül sokan láthatóan miattuk, vagy nagy részben miattuk tették tiszteletüket a nézőtéren és vetették bele magukat az első sorok sűrűjébe. A koncertjük első harmadában még az volt az érzésem, hogy valami itt nagyon nem stimmel és mintha a The Failsafe dallamos kiállásánál Ryan Morgan elég gyakran mellényúlt volna. Aztán szinte varázsütésre összeállt a kép és berántott a hardcore öröm. Jesse Zaraska nem csak, hogy jól kommunikál a közönséggel, hanem egyenesen énekkarba rendezte az első sort, vagy ha épp nem a mikrofont nyújtogatta a közönség felé, szét ugrálta / rohangálta a színpadot, miközben Stu Ross a rendezői balon - avatott cimborám szóhasználatával élve - szanaszét „progresszívkodta” a koncertet. Itt már a mosh mellett rendesen beindult a stage diving és az est hátralévő részének külön pikantériát adó "egymáshoz beugrós" örömzenélés, aminek köszönhetően hamar el lehetett veszteni a fonalat, hogy akkor most ki melyik bandában is penget vagy énekel.
A tökéletes rombolás
És most jött el az a rész, hogy akár fogalmazhatnék kimunkált körmondatokban, vagy setlistet boncolgatva elemezhetném a látottakat és hallottakat, de nem teszem, mert amit a tavaly év végén új - és nem mellesleg igen jól sikerült - nagylemezzel jelentkező Unearth művelt a színpadon azt úgy sem tudnám visszaadni. Feljöttek, brutálisan erős megszólalással lenyomtak tizenegy dalt - kezdve az Extinction(s) két húzó tételével - a már emlegetett turné feelinget erősítő beugrásokkal tarkítva és apró cafatokra tépték a közönséget, amit egészen egyszerűen nem lehetett nem szeretni.
Szerencsére az új lemez dalai nem vonták el a figyelmet a kötelező klasszikusokról és legnagyobb örömömre a személyes kedvenc My Will Be Done is felcsendült.
Az est legnagyobb meglepetése számomra, hogy amennyire vártam, végül annyira nem talált be a Darkest Hour. Pedig a metalcore irány leginkább thrash oldalról történő megközelítése miatt papírforma szerint nagyon is kajálnom kellett volna élőben, mint ahogyan bő egy évtizede a Deliver Us lemezükkel is megvettek kilóra. Persze lehet, hogy csak velük szemben túl erős elvárásokkal mentem nekiaz estének és ezeknek az elvárásoknak végül az Unearth tett eleget, de valahogy nem jött aminek jönnie kellett volna. Talán a túllőtt hangerőtől széteső hangzás volt az oka vagy talán egyszerűen csak megvolt a bőséges, napi dózis, ezt viszont már sosem fogom tudni megítélni, csak akkor, ha sikerül Őket valahol újra és teljesen tiszta fejjel elcsípni.
