Azzal, hogy a szétszéledése előtt a Subscribe a magyar metal vonal egyik vezető csapata lett, talán senki nem tud vitatkozni, ahogy azzal sem, hogy egy elég nagy, lelkes rajongótáborral rendelkeztek a három-négy éves szünetük megkezdése előtt. Most, hogy bejelentették: jön a visszatérés, új dalok, lemez, minden, esélytelen volt, hogy ne pezsegjen fel körülöttük minden. Az egésznek a másfeledik lépése a Budapest Parkos visszatérés volt (az első az új dal).

A Stuck Progress To Moon lemez turnéja óta (ekkoriban, a ketteske megjelenése előtt kattant be igazán a hatos zenéje) próbáltam a lehető legtöbbször elcsípni a csapatot, folyamatosan hallgattam, vettem a kiadványaikat, elmondhatom, hogy rajongójuk voltam, én is vágytam, vártam már egy jó visszatérő bulira, főleg azután, hogy a búcsúkoncert nem hatott be igazán – mivel láttam őket a fesztiválműsorral azon az éven, sok meglepetést nem tartogatott az az este. Sajnos. De, ha már itt volt a nagy lehetőség az újabb „randira”, nem volt az az isten, ami visszatart engem a megjelenéstől!

A szerencsére VÉGRE esőmentes délután kezdését a Turbo vállalta fel, jól oda is pakolták a szettet. Ha nem csal az emlékezetem, még nem is láttam még őket élőben, de a zenéjük mindig is szimpatikus volt, még ha nem is hallgattam rongyosra egyik hanghordozójukat sem. A srácok a rendelkezésre álló idő alatt hatalmas bulit csaptak, rendesen felpörgették a korán érkező, nem kisszámú közönséget, még egy új dalt is kaptunk, ha már voltunk olyan rendesek ennyien tiszteletünket tenni. Mivel tök hülye vagyok "Turbográfiát" illetőleg, dalcímeket nem tudok mondani, de az tuti, hogy mostantól az eddiginél is többet fogom előkapni a szerzeményeiket. Meg látogatni a koncertjeiket, természetesen, ha lesznek. Ötcsillagos nyitás!

Rövid átszerelés, aztán jött Magyarország ügyeletes sátánista zenekara, az Apey & The Pea. Na, őket már többször is volt szerencsém elcsípni, bár a látványos vetítésekkel, amelyek végig kísérték a dalokat az egész szett alatt, még nem volt szerencsém összefutni (szóval nem mostanában volt az utolsó találkozónk). Zseniális megoldás, hatalmasat dobott a hangulaton, ráadásul ugye, ahogy el is várható, kiválóan voltak összerakva, vágva a zenével. Nagy százalékban a Hex nótái kerültek terítékre, lényegében csak két track volt más korongokról, szóval… Ha csak ezt az egy albumot ismered tőlük, is megkaphattad a magadét. Habár rettenetesen jó bulit adott a trió (naná, van ott gyakorlat rendesen!), mégis végig úgy éreztem, hogy a Turbo után kicsit lehúzta a dolgot, már ami a bulihangulatot illeti, de aki nyakra akart edzeni, annak egy szava nem lehetett. Én is frankón élveztem a szettet, bár továbbra is az az érzésem (nem rossz szándékból): Apeyék inkább a klubokban tudnak igazán nagyot szaggatni. Ettől függetlenül tényleg hibátlan volt, ide is jár a pacsi!

Nagy lelkesedésemben – és a társaságom nyomására – a Subi buliját már kicsit előrébb bandukolva, körülbelül a keverő és a színpad között, hátulról nézve harmadtávon foglaltam el, ami elvileg ideális kellene, hogy legyen a hangzás és látvány szempontjából. Kellene.

De kezdjük a pozitív éllel: ha a tavalyi, Linkin Park előtti fellépést nézzük, ez az első fellépése a hatosnak körülbelül három és fél év után. Ez tényleg hatalmas plusz töltetet ad az egésznek. Ahogy a Blind Myself emlékeztető szuriját, ezt is nagy előzetes várakozással közelítettem meg, meg voltam győződve arról, hogy ez a koncert akkorát fog robbanni, hogy a ’Parkkal szemben lévő OBI faláról fognak lekaparni a visszataps után. Hát, hát… Akárhogy szerettem volna, nekem valahogy ez most nem jött össze. De nézzük még a pozitívumokat: a hangulat nagyon ott volt, Subiék is láthatóan élvezték az estét, szóval ezzel egyáltalán nem volt gond. De akkor mivel volt?

Kezdjük ott, hogy a hangzás, ami értelemszerűen a legkritikusabb pont egy (főleg ilyen) koncert esetén, nagyon rossz volt, legalábbis ott, ahol én álltam. A dobok kivételével mindig változó volt a hangkép: ha egyszerre szólt a két ének, nem nagyon lehetett kihallani a szavakat, dallamokat, a gitár maszatos volt, de olyan szinten, hogy az egyik legkirályabb nótájukat, a The Devil Take The Hindmostot fel sem ismertem volna, ha nem tudnám oda-vissza a dalt. Ott a gitárok felismerhetetlenek, az énekek kivehetetlenek voltak, de a többi tétel esetében is ez volt, ha hasonló erőnek kellett volna átjönnie. Nagyon sokszor kellett a fejben lévő mp3-lejátszó, ha értitek, ami meg nagyon szomorú. Ráadásul mintha a gitáreffektek sem lettek volna rendesen beállítva, sokszor teljesen másféle „fűszer” lett rárakva a hangszerekre, mint kellett volna, ami nem feltétlen adott hozzá az egészhez. Igazából ez volt az, ami teljesen elásta a dalokat, az egész estét. Pedig a tiszta hangzás ezúttal mindennél jobban elengedhetetlen lett volna, ezen úszott el a muri. Innen sajna nekem felfelé már nem volt, akárhogy is szerettem volna.

És ha már dalok! Habár lett belerakva, elvéve belőle, kicsit megkavarva, a dallista nem sokban különbözött az akkori búcsú éjszakájának összetételétől. Nem sírásként, mert egy Bitter Boundaryt, egy Gazinget, Álomtéglát, vagy Between Heaven And Hert mindig jó hallani, de ha már amúgy is bakelit kiadást kapott az idén tizenöt éves debütlemez, a Sanity Has Left The Building, akkor talán több tétel is előkerülhetett volna róla. Vagy több kevésbé játszott dal, de ez legyen az én bajom. Ennyi idő után még ezek is igen jól tudtak esni, cafatokra is tomboltam volna magam, ha nincs a már fent említett, igen markáns probléma. A már beharangozott, látványosnak ígért, de amúgy ezen a szinten igen alapszintű háttérvetítésekről nem szólva, de ezt már csak tényleg szőrszálhasogatásként írom ide.

Az a baj, hogy tényleg ez, a Subscribehoz méltatlan hangosítás nagyon elásta nekem a bulit, így az egészet nem tudtam annyira élvezni, mint kellett volna. Akárhogy is vártam azt az egészet, sajnos szájhúzva kellett távoznom a Park területéről. Hiába a több, mint százszázalékos minőségű bemelegítés (Turbo és Apeyék), ha a főprodukció – akár rajtuk kívülálló okok miatt – nem tudta azt a szintet hozni, mint az elvárható lett volna. Ettől függetlenül nem volt rossz újra együtt látni őket, jó eséllyel ott leszek a már bejelentett Akváriumos lemezbemutatón is, hátha majd ott jön az igazi, nagy csattanás, amit mindig megkaptam tőlük korábban.