Abbath számomra egy jelenség, az ember, aki nem veszi komolyan, a legkomolyabb metal irányzatot - a black metal bohóca, de egyben királya is. Személyiségét és színpadi mutatványait lehet szeretni, vagy utalni. Én személy szerint csípem a májsztrót és régóta követem a munkásságát. Amióta viszont kilépett az Immortalból és magányos farkasként vadászik, egy kicsit alább hagyott a lelkesedésem, szóló albuma pár hallgatás után igencsak unalmassá vált.
Három év telt az Abbath-lemez megjelenése óta és ez idő alatt igen sok minden történt Abbath-tal is. King ov Hell és a Creature (aki egyébként ex-Benighted dobos) lelépett a főnök mellől, ami arra enged következtetni, hogy nehéz lehet vele együtt dolgozni, zenélni. A mostani felállás egy csinos basszeros lányt, egy veterán norvég gitárost és egy finn dobost foglal magába. Minden adott volt, hogy Abbath megmutassa önmagát, ugyanis ezek az arcok még kevésbé szólnak bele a lemez irányvonalába, mint a korábban említett egyéniségek. Amit a kezünkben tartunk tehát 100% Abbath.
Az lemez címe tulajdonképpen egy szójáték. A 'kívülálló' (outsider) és a 'nagy léptekben haladó' (strider) szavaknak az összegyúrása. Rakjátok össze a jelentését, vajon mire gondolhatott a költő? De ugorjunk is fejest az Outstriderbe, révén hogy nincs már mit felvezetni. A Calm In Ire (Of Hurricane) tulajdonképpen egy intro szám, nem igazán indul be, érzed rajta, hogy csak kedvcsinálóként van jelen a korong első számaként. Elég laposnak érzem, bár rögtön átjön a fagyos Abbath stílus. A vokál tökéletes, hallom, ahogy az északi szelek hordozzák a fekete hegycsúcsok között. A gitárhangzás a megszokott nyers, éles, csontig hatoló reszelés. Ezekkel nincs gond, mindjárt kiderül mivel van.
A Bridge Of Spasms felpörgetni a tempót. Duplázásban és sebességben nem lesz hiányunk a lemezen. Abbath egy torokhangú kiáltást beerőltet már az elején a dalba, ami később még többször is visszatér kísérteni. Jól szól, nem tudok belekötni, de mégis laposnak érzem. Nincs benne semmi, ami igazán lángra lobbantana. Hömpölyög, lekapja a fejemet, de se több, se kevesebb. Tulajdonképpen sokszor érzem ezt az Oustrideren (ahogy egyébként az Abbath-on is), bár a korong vége fele többször kaptam fel a fejem, de erről majd később.
A The Artifex Abbath thrash száma? A leggyorsabb és legprimitivebb darálás az Outstrideren. Tele van persze a hideg rezonáló gitárhúzásokkal, de a dob és a riffek többsége egy agresszív thrash támadás, ami vérpezsdítően hat, mivel elég sok unalmas dalt találtam a lemezen. A Harvest Pyre volt az első ízelítő, már talán két hónapja, hogy kijött. Amikor lepörgettem, nem igazán indultam be, az érzés ugyan ez volt - korrekt, de nem izgalmas.
A Land Of Khem szintén felejthető volt nálam. Lapozok is, mert az Oustrider legalább húzni fogja az összképet! Megvan Abbath egyik régi projectje, az I (igen egy darab I betű)? A lemez címe egyébként Beetween Two Worlds, akinek nem ismerős, az csekkolja le mindenképpen! Nekem a mestertől a kedvenc anyagom, persze az At The Heart Of The Winter után. Az Oustrider erre hajaz, középtempós, rock 'n' roll húzású fagyos black heavy metal. Talán a legjobb eresztés a lemezen. Nekem ez az arca Abbath-nak sokkal jobban megfog, mint a tömény, egysíkú reszelés.
A Scythewinder szintén erősíti a korongot. Profi dobtémák és egy bőrgatyaszaggató kiállás. A Hecate ugyancsak toppos. A dublázás közepette jó kis rock 'n' roll gitártémákat ereget a mester, amitől végre lesz egy kis dög feeling a hangzásban, továbbá sokszor elhangzik az "EHH!" felkiáltás, amit mindig örömmel hallok. Záródalként a Pace Till Death egy mókás gitártónussal nyit, majd rommá pusztít a bassz, a kislány elég jól keni neki. Abbath szinte rappel, a dob nem áll le, utolsó számként elég rendesen megnyirbálja a hallójáratokat, főleg, hogy utána pik-pak vége a lemeznek. Ahogy írtam korábban, az Outstrider vége fogósabb, tulajdonképpen az utolsó négy dal sokat dob az összképen.
Az Outstrider tehát ízig vérig Abbath - nem vegytiszta black, tele van death-es, thrash-es megoldásokkal, illetve hangyányit rock 'n' rollos, néha blues-os elemekkel fűszerezett, ami egy jó dolog, de valahogy még is kevés, ahhoz hogy nagyot robbanjon. Korrekt, profi munka, de én valahogy most nem ezt keresem. Inkább meghallgatom a Northern Chaos Gods-ot.
