Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebbek a másnapok, az elenyésző test mindenféle praktikát kezd el keresni, amivel csökkenteni tudja a keserv érzetet. Amikor már nem segítenek a vitaminok, a taktikai hányás vagy a liter tej, akkor én azt mondom engedd el és igyál egy gyógysört, vagy egy gyógyfelest. Vagy rögtön kezd ezzel. Persze utána egyél valamit. Számomra valahogy így kezdődött a szerdai nap, ugyanis a keddi végén szépen elborultam. Persze semmi extra, csak a szokásos és ahogy mondtam: ne rinyáljatok, igyatok! Hálisten úgy vettem észre a Rockmaratonon elég sok arc tisztában van ezzel. Na lessük meg, mitől lehetett megvadulni szerdán.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Kylfingar koncerten fogok megőrülni, de a két barátomnak, akik a zenekarban játszanak, illetve a terjedelmes pia mennyiségnek köszönhetően, ez most megtörtént. Kellemes napsütésben elvánszorogtam a nagyszínpadhoz, ahol azt kell, hogy mondjam a régi Ensiferum koncertek hangulatát élhettem át. A közönség megőrült, ment a viking pogo, a színpadon pedig hagyományőrző harcosok csaptak össze. A banda persze prémben és bőrben, a frontember óriási ivókürttel tolta a viking/folk metalt, aminek az egyetlen hibája, hogy nem skandináv. Ugyanis így lenne hiteles - mi magyarok miért játszunk vikingeset, azt sosem értettem, de ez legyen az én bajom. A srácoknak gratulálok, hogy a magyar folk színtér immáron egyik legerősebb bandája és így meg tudják buliztatni a közönséget. 

Két órás szünet és sörözés után bevágódtam az Aréna Színpadhoz, ugyanis a hurok és az arcok közé csapott a Siberian Meat Grinder. Az orosz crossover gépezet olyan erővel öntötte a riffeket és a tuka-tukát, hogy a közönség a pitben egy hömpölygő masszává változott. Indult a színpadmászás is, úgyhogy kijelenthetem, hogy ez volt a Maraton egyik legveszélyesebb, de legvadállatabb bulija. Az medvecentrikus zenekar, kimaxolja az állat iránt mutatott elhivatottságot, hiszen a frontember egy fekete medve maszkban nyomja, majd a koncertek végén megjelenik egy királyi/cári palástba öltöztetett medve is. Ez most sem volt másképpen. A poén, hogy most jelentétek be őket a Dürerbe, október 21-én fognak játszani, szóval, aki ismételni akar, itt a lehetőség! Én tuti megyek.

A Finnrollt nem is tudom mikor láttam utoljára, talán öt éve, de a kevés folk metal zenekarok között van, amiket még hallgatok. Bár a legújabb (2013-as Blodsvept) lemezük már ötlettelenebb lett, az egyik legkülönlegesebb mainsteam folk metalnak tartom őket. Ahhoz képest, hogy a buli felén nem volt gitár és az énekes hót részeg volt, elég erős buli volt, bár ez a főleg a közönségnek köszönhető. A többség lóbálta a sört és üvöltötte a dalszövegeket, feltételezem zsebben a svéd felső fok mindenkinek. Indultak a body surfok is, elől pedig ment a pogo. A számok között sok volt sajnos a Blodsvept lemezről, de kompenzálta a Slaget Vid Blodsälv, a Jaktens Tid, a Trollhammeren, a Nattfödd és az Under Bergets Rot. Így azért már old-schoolabb a történet.

Amit nagyon bánok, hogy nekem a Terror kimaradt, de cimboráim kék-zöld foltokkal, szarrá izzadva tértek vissza a buliról. A színpadon minden másodpercben vagy három ember nyomta a banda mellett és ugrották a hasast, a fejest, a bombát, de még a szaltót is.

Az Eluveite-t a nap végén már fáradtan, egy jó nagy fröccsel néztem, ülve. Szintén nem annyira az én zeném, de az új lemez egyébként üdítően hatott, csak ne lenne benne az a fránya pop női ének. Ez sajnos zavart élőben is, pedig a népi hangszerek és a melodeath riffek kenték rendesen. Ami megmaradt az a Thousandfold, a nyálas részlegről a The Call Of The Mountains és az A Rose For Epona, meg persze a kötelező Inis Mona zárásnak.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF