Ha szereted a csúnya zenéket, eljön a nap, amikor meg kell ismerned a Today Is The Day-t. Nem csak mert hivatkozási alap, kult, és a Mastodon szebbik fele megfordult benne, és bár ez önmagában is elég volna, de valóban egy olyan zenekarról van szó, amihez hasonlóan csak kevesen tudják dalban elmondani a módosult tudatállapotok és mentális zavarok szépségeit. Kevésbé szélsőséges mivolta végett a No Good To Anyone tökéletes belépő.
Jó kultzenekar módjára a Today Is The Day sosem ért el jelentős sikereket, ellenben a nyitottabb, extrémebb muzsikákat kedvelők előbb-utóbb biztos találkoznak vele. Nekem épp a frissen megjelent lemez apropóján jött el ez a pillanat, valami megmagyarázhatatlan okból mindezidáig kimaradt. Pedig a legfőbb hatásként értelmezhető Neurosis is kötelező olvasmány, a tavalyi, remekül sikerült koncerten meg is jelentem, ami persze messze nem lesz olyan legendás esemény, mint Scott Kellyék 1999-es hangversenye. Ahol épp a Today Is The Day volt az egyik fellépő, történetesen épp azzal a Bill Keliherrel és Brann Dailorral kiállva, akik innen kilépve megalakították a Mastodont.
A tagcserék mindig is jellemzőek voltak, Steve Austin (nem összekeverendő a Stone Cold művésznéven pankrátorként híressé váló, később akciószínésznek felcsapott azonos nevű úriemberrel, aki mondjuk ránézésre szintén nem mainstream popzenében utazna, ha zenélne) körül folyamatosan cserélődött a társaság, a korai időket leszámítva nem készült lemez ugyanabban a felállásban. Most is így történt, Austin 2017 óta ismét teljesen új ritmusszekcióval dolgozik. Nem mintha ez bármit is befolyásolna, a fő dalszerző maga az egyedüli alapember, így mindig az történik, amit ő akar. Ez meg ugye jó kis noise/sludge/doom, meg mikor mi, ha olyanja van, grindcore-ral is fűszerezi, mert miért ne.
Az új anyag is ennek egy remek esszenciája, bár a grindos őrületek most nem kaptak túl sok teret, inkább a 2014-es Animal Mother letisztultabb (már amennyire) post metal/sludge világa tér vissza. Austin maga nyilatkozta, hogy egy kimondottan rockos, pszichedelikus anyagot képzelt el, ennek pedig a No Good To Anyone tökéletesen eleget is tesz, a maga módján persze. A kezdésben a címadó No Good To Anyone pusztulat Neurosisos riffjével rögtön egy imádnivaló tétel, lassú, mint egy jó haláltusa, a torzított, mélyre hangolt basszus pedig kimondottan rúttá teszi, alighanem koncerten nagyon büntet majd, a lassú tempót néha megtörő középgyors témáival is. Ezt az iskolát követi a Son of Man is, de a lassú sludge riffekből egyhamar blastbeat és szinte már black metal bontakozik ki, miközben Austin továbbra is csak kántálja barátságos mondandóját.
Akár csak zeneileg, úgy énekben is sokoldalú zene, a kántálós szövegmondástól az alteros éneken át a hörgésig, ordításig, visításig minden hallható. Kissé grunge-ra hajazó alapból épül fel a Burn in Hell, ami egyben az új lemez első klipes dala is. De nem bírnak magukkal, és 2 perc után az egész átcsap grindcore-ba. Kicsit visszább véve, a You’re All Gonna Die egy kellemes industrial stílusgyakorlat monoton, gépies dobokkal, ezután meglepetés, persze a kellemesebbik fajtából a csendesülős Callie, ami szokatlan ugyan egy ilyen extrémebb zenekartól, de egyértelműen Austin dalszerzői (és énekesi) kvalitásáról tanúskodik. A Mercy/Born in Blood/Mexico trió visszakanyarodik a grunge vonalhoz, némi 70-es évek elejét idéz hard rock fűszerezéssel (a Mercy végében egyértelműen felsejlik a Led Zeppelin és a Black Sabbath).
Végeredményben igazat szólt Steve Austin mester, a No Good To Anyone valóban sokat merít a hard/pschidelikus rock műfajokból. Egyike a Today Is The Day legkönnyebben (talán a leg?) befogadható anyagainak, ad kapaszkodót, nem rúgja ki alólad a talajt, de olykor próbára tehet. Ha ismered, azért ajánlott, ha szereted a Neurosist, Mastodont, akkor azért. Ha meg csak bejön a fogós dallamokban, de olykor zenei brutalitásban is jeleskedő extrém noise/sludge/post, megint csak erős versenyző így év elején.
