Ezen az estén a mesés Kelet felé orientálódtunk, hogy ilyen gagyi szójátékkal (és némi földrajzi képzavarral is) éljek. Elsősorban zeneileg, az előbandát is ideértve. Ha emlékezetem nem csal, az ún. „oriental metal”-t napjainkban csúcsra járató, a címkét azonban elhagyó Myrath egy hasonlóan egzotikus összeállítású, csak népesebb csomagban mutatkozott be a magyar közönségnek 2011-ben. S lám, harmadszorra már önálló turné keretében érkezett hozzánk a Tunéziából elstartolt, de ma már erősen francia hátszelű csapat.
A vendégként hozzájuk szegődött Eleine mintegy kilencévnyi aktivitás után sem tett szert széleskörű ismertségre, de az ő kezdésükre már szép számú érdeklődő gyűlt össze a Dürer nagytermében. Náluk inkább csak a profi tálalás utalt arra, hogy svédországi illetőségű a társulat, muzsikájukban semmiféle skandinávos vonást nem fedeztem fel. A modellszakmában is tevékenykedő Madeleine Liljestam hastáncosnőként illegette magát, és előadása kétségkívül figyelemfelkeltő volt. Tulajdonképpen meg is adta a magyarázatot a névválasztásra… Énekteljesítménye azonban nem állt arányban eme hivalkodó külsőségekkel – a dallamokat Rikard Ekberg gitáros hörgése ellenpontozta helyenként –, és a banda által elővezetett szimfonikus metalt sem éreztem túl izgalmasnak. Az egy dolog, hogy ma már ebben a műfajban is iszonyú nehéz újat mutatni, de a gondos image-építés mellett azért a zenei arculat sem volna elhanyagolandó. Itt a Rammstein nóta, a Mein Herz brennt képviselte az egyediséget (még szép, hiszen rutinos öreg rókák alkotói műhelyéből került ki), ám „feldolgozás” címszó alatt azt is ebbe a mesterkélt szintis hangmasszába pacsmagolták bele a svédek. Ráadásul a hangosító sem állt éppen a helyzet magaslatán.
A fő attrakció aztán két pillanat alatt magával ragadott. A bűvésztrükkel elővarázsolt Zaher Zorgati énekes színre lépésétől kezdve sejthettük, hová pozícionálja magát a Myrath. Mivel pedig az illuzionista, valamint egy szőke hastáncos hölgy is meghatározó szerephez jutott, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a formáció célja ma már az igényes tömegszórakoztatás. Tűzfújás példának okáért nem volt, asztalröptetés viszont igen, és a legvégén Zaher is a levegőbe emelkedett. Nekem személy szerint nincs kifogásom az image-központúság vagy a látványos előadás ellen, amíg az nem szorítja háttérbe a zenét. Nos, ami Zaheréket illeti, munkásságuk ismeretében meg sem fordult a fejemben az ilyesmi, és a tavalyi Shehili albumot a középpontba állító, az utolsó három lemezre épülő műsor akkor is élvezetes maradt, amikor épp nem kanyarítottak semmilyen show-t az egyes dalokhoz.
Kevin Codfert jelenléte ugyanakkor finoman szólva érdekes – ha nagyon szigorúan állok hozzá, azt mondanám, indokolatlan – eleme volt a színpadi akciónak. A csapat producereként ismert fickó hol felbukkant a deszkákon egy sajátos formájú szintivel a nyakában, hol meg eltűnt, ám az összességében csekély mértékű ténykedése inkább a bohóckodás fogalmát merítette ki, a hangzást nem gazdagította. Mi tagadás, a Monster in My Closet alatt előkerült gázmaszkok funkcióját sem egészen értettem, de a fentiekhez képest ez már huszadrendű kérdés…
Magát a megszólalást sem nevezném tökéletesnek. Malek Ben Arbia gitárja eleinte eléggé hátul zsizsegett a többi hangszerhez képest, és örülhettünk, ha Elyes Bouchoucha billentyűjátékából, illetve vokálozásából hallhattunk valamit. Miután azonban valamelyest összekapta magát a poti-tologató szaki, már élvezhetően tolult a fülünkbe a jelenleg „blazing desert metal”-ként definiált muzsika (legalábbis a keverő környékén, ahol álltam).
Erre a mostani műfaj-meghatározásra Zorgati is kitért egy alkalommal. Ennek abból a szempontból lehet jelentősége, hogy a kezdeti idők arabos motívumokkal vegyített, progos beütésű ötletparádéját felváltotta a közérthetőbben megfogalmazott, de több irányban terjeszkedő metal. Nem mondom, hogy nem hajlott néhol giccsbe az összhatás, de tartom annyira fejlettnek a társaság arányérzékét, hogy a jövőben se csússzon át náluk puszta vásári komédiába a mutatvány.
A helyszínt megtöltő közönség mindenesetre nagykanállal ette a produkciót. Rögtön harmadikként érkezett az aktuális klipszámok egyike, a Dance, és a refrént egy emberként harsogta a nagyterem Zaher helyett. A barátságos és közvetlen frontember később egy, a publikumot kettéosztós énekeltetést is levezényelt, végső győztesként nyilván az egész „Hungaria”-t (ahogyan Magyarországot emlegette folyamatosan) kihirdetve.
A történet lényege tulajdonképpen ebben rejlik: valamennyi érintett fél nyert. El tudom képzelni, mennyivel volna még tovább fokozható ez a látványosság egy szabadtéri fesztiválon. Ott, mondjuk, arab népi hangszereseket is fel lehetne vonultatni a színpadon…
Fotók: Valentin Szilvia, www.shockmagazin.hu
