Hardcore, punk zenekarként indult Pittsburgh acélvárosából a Code Orange, akik kiváló kritikákat kapnak metal színtéren. Az ilyesmi általában nem véletlen és a banda friss lemezét, az Underneath-t átrágva bizony részemről is indokolt a leborulás. Azt gondolom, ritkán hallható változatos, izgalmas, bomba anyagot hozott össze a hangzásában extrém metal, hc, punk mellett jó adag szétütős elektronikát is használó, még ma is igencsak fiatal banda. A durva ének, hörgés mellett Reba énekeshölgy tiszta éneke jól passzol a zenéhez.
Az Eric billentyűs, Reba énekes, gitáros, Jami énekes, ütős, Joe basszer és Dominic gitáros alkotta ötösnek is nyilvánvalóan vannak hatásai, saját bevallásuk szerint ide tartozik a Hatebreed, Converge, Pantera, Nine Inch Nails, Earth Crisis, Minor Threat, Black Flag. Én pedig ezt a névsort vitatni nem kívánom.
A nyitó Deeper Than Before baljós, posztapokaliptikus hangulatú intro, gyermekhanggal, zajokkal, üvöltéssel. „Lets take a good look at you” halljuk mintegy mottóként, majd belépünk a káoszba, amely ma is jellemzi világunkat. A Swallowing The Rabbit Hole klipes nóta horror elemekkel, egy ijesztő figurával a középpontban. Hidegrázós képek és dal. Zongorával kezdődik és a tempó már visz is magával. Brutál nagy nóta, szaggatásokkal, váltásokkal, leállásokkal. Váratlan, többféle durva vokállal súlyosbított hangtámadásoknak van kitéve a hallgató, de mégis fogós az összkép. A videoban számíthatunk rá, hogy egyszer felkel a „masszázságyról” a befóliázott testű lény… Ez be is következik, és bizony használatba is veszi a láncfűrészt, ahogy azt kell, hogy később maszkjától megszabadulva Jami-ként lépjen le egy ház tetejéről. Kibújt a szög a zsákból, mondhatnánk. Soha gyengébb kezdést.
Folyatásként az In Fear gépies szaggatással kezdődik, majd amikor megszakad egy pillanatra, akkor pihenő helyett az ember agyába fúrnak egyet, kiválón használva erre a célra az elektronikát. „Of the digital knife's edge that cuts us all” üvölti Jami, no ezeket a szavakat meg is zenésítették… A refrén előtti nyugisabb pillanatokat követően, lassú döngöléssel, üvöltéssel jön a beton, amire rátesz egy lapáttal az elektronika (amit sehol sem érzek feleslegesnek), hogy egy órásai riff, majd leállás üssön agyon. „Oh my god” szétzúzott üvöltés, nos egyetértek, ezt érzem…
A You And You Alone közérthetőbb darab, előre megfontolt szándékú cintányér támadásokkal, Morbid Angel hangulatú súlyossággal lezárásként. Az embert irányítják, kontroll alatt tartják, hogy az élete végén egyedül álljon és csak magára számíthasson. A csapat büszke a zenei kísérletező kedvére, a 2014-es I Am King-gel kezdve folyamatosan hozták az újabb és újabb ötleteket, lendületük pedig most is kitart. Manapság, sikeres bandaként is nagyra értékelik a profit felett álló szenvedélyt, a „csináld magad mozgalmat”, amely a metal, hc undergroundban még mindig megtalálható.
A Who I Am-ben a Björk megszállott Ricardo Lopez, valamint a modern társadalom idol-, celebgyártási őrületébe nyerhetünk bepillantást. A zenében először kap jelentősebb szerepet Reba Meyers gitáros/énekesnő hangja. Hangulatában a dal nyugodtabb vizekre evez, NIN hatású refrénnel régi Korn jellegű gitárnyűvéssel, a mondanivaló azonban kőkemény a záró sorral és azzal a tudattal, hogy Lopez öngyilkosságot követett el. Az érzés végig ott motoszkál, hogy jó, jó, de mikor csap agyon megint egy őrölten megtekert téma.
A Cold.Metal.Place újra előveszi a kalapácsot, szétdrogozott Rammstein/Prodigy, vagy a Morbid Angel Illud lemezének ipari jellegű dolgai jutnak eszembe, a refrén alatt mély, őrlő gitárral, indusztriál zúzdával, dobgéppel megkavart őrülettel, a dal vége pedig nagyon lehúz. Mint az a bizonyos Downward Spiral…
A változatosság gyönyörködtet, ezt igazolja a Sulfur Rising, amely lírai, melódikus dal. Kategóriájában ez is kiváló, zúzást, csavarokat, váltásokat itt is kapunk dögivel, a végső döngölős riff teszi padlóra a kapcsolatban sínylődő embert. A kártékony, akár önkéntelenül is manipulatív, de mégis magához láncoló pár/emberi kapcsolatokról énekel Reba. A lemez során többször visszatérő „let’s take a good look at you” sor ebben a dalban is előjön, több szempontból járják körül a srácok ezt az alaptézist.
Az elektronika veszi át a főszerepet a The Easy Way-ben, ami megint egy újabb színfolt a lemezen, kétségtelenül kiaknázzák a modern technika adta lehetőségeket. Ha nem egy durva metal lemezről lenne szó, akár még táncos nótának is nevezném, a második refrént követő megtekert, hátborzongató vonós-, majd az eltalált dobtémával, az őrület pár másodpercét pedig megint az áramkörök biztosítják. Újabb 10 pontos dal…
Az Erasure Scan közben jutott eszembe, hogy kicsit zavar a sok torzított durva vokál, a néhol felbukkanó mély hörgés úgy kell, min egy falat kenyér. A dal rohanós van, de az egyik legnagyobb belassult riff is itt gyalul le, a morgó basszusgitárral, nyugtalanító megszakításokkal. Összeségében rövid 3-4 perces nótákkal operál a Code Orange, nincsenek nagy epikus megfejtések, a HC alapokra tekintettel az nem is meglepő.
Egyenesebb vonalú nóta a Last Ones Left, zárásként egy óriási a groove-val. A srácok az önbizalomnak sincsenek híján, a szolgai másoló, új utakat nem kereső bandák – mintegy gyerekek a felnőttek között- rendesen megkapják a magukét ebben a szösszenetben. Valódi hőseik azok a zenekarok, akik valódi újdonságot, változást hoztak. Az Autumn And Carbine is ezt a vonalat viszi tovább mondhatnám - de ez a banda esetében felér egy sértéssel - , amelyben a Boss öltönyös managerek is célkeresztbe kerülnek. Jól esik hallani a hagyományos, nem túl bonyolult gitárszólót.
A Back Inside The Glass tesz róla, hogy ne kényelmesedjünk el, így az őrület örvényei, a súlyos riffek újra magukba szippantanak. Az „open up and let it back inside” sornál régi Korn-os emlékek is előjönnek - még ha sok köze nincs is egymáshoz a Code Orange-nak is a Korn-nak - amikor még Jonathan a „yousuckmydickandfuckinglikeit”-féle zsigeri dühkitörésekkel csavarta le a fejemet tizenévesen. A Sliver néhol dubstep-es felhangokkal készíti elő a terepet, hogy a refrénben beüssön a punkos agresszió. Reba mélyebb tónusú hangjából az egész lemezen árad a komolyság-agresszív-fenyegető elegy, ami bármikor robbanhat, kérdés nélkül elhiszem minden szavát. Zárásként a címadó nóta, a lemez „slágere”, esszenciája, nem csodálom, hogy ez a bomba volt az első klipesített darab.
Maga a szöveg arról a kettősségről szól, amit egyénként a digitális, túlnépesült, mindent felemésztő társadalomban él meg az ember, akinek a hangja félelmei, bánata mélységében veszik el, miközben a benne élő szörnyeteggel harcol. Borzasztóan változatos, ütős, vadállat, ötletes, mély energikus lemezt tettek le a jenkik a hagyományokat tiszteletben tartva, de azokat a sajátosan őrült kavalkádban újra gondolva, amelyet nehéz lesz túlszárnyalni.
