Nem szoktam ennyit ülni egy-egy lemezismertetőn, de néha egyszerűen nem jön ki a lépés. Mindegy, van ilyen is, pedig már régóta megérett a véleményem, aminek a gyümölcsét most megpróbálom learatni. A gyümölcsöt le lehet aratni? Tuti nem.... itt a Desert Storm Omen anyaga!
Folyamatosan kapom a jobbnál jobb stoner/doom/sludge zenekarokat (amúgy szerintem, ezekre elég annyi, hogy stoner azt csá) így landolt a postaládámban az angol brigád legújabb lemeze is, az Omen. A címtől kicsit elment a kedvem, mert általában az ilyen elcsépelt elnevezésű cuccok marhára nem szoktam nekem bejönni. De azért tegyünk egy próbát, nézzük meg, hogy mit is tartogat nekünk a banda.
A zenekar, amúgy nem mai csirke. Egészen pontosan 2007-ben alakultak, azonban én még soha nem hallottam róluk. Angilából származnak, és az Omen a hatodik albumuk. Azért szép teljesítmény tizenhárom évig csendben maradni és hat albumot kiadni úgy, hogy hozzánk nem igazán ért el. Hozzám biztos, hogy nem. Mindegy is, mert most itt van és már a nyitó prológusnál feltűnt nekem valami. Peter Steele dumál az elején? Sajnos nem, pedig milyen szép is lenne, ha beigazolódna az a pletyka, hogy az öreg csak visszavonult a nyilvánosság elől és magában el van valahol. Ettől függetlenül egyből megjött az érdeklődésem. Sokat gondolkoztam, hogy a zenekar kire hasonlít, mert valahol már hallottam ezt a fajta énekstílust. És ma reggel hirtelen belém hasított a felismerés. YOB, és innentől kezdve az egész lemeznél érzem Mike-ék hatását.
A srácokban minden megvan, ami az említett zenekarban, de azért mégsem ugyanolyanok. Megvan a saját maguk egyéni íze. Jellemzőek az egész lemezre a középtempós dalok, illetve, ami nekem nagyon bejött, hogy egy-egy a sarba döngölős riff után olyan kellemes harmóniákat tudnak teremteni, hogy az valami hihetetlen. Olyan, mint amikor Mikael Akerfeldt, az Opeth atyja egyik percben belezősen hörög, majd óvatosan olyan dallamot varázsol, hogy az megrepeszti a legkeményebb szívet is. Hasonlót érzek itt is néhol, noha a zenekarnak azért még kell fejlődnie. Ami feltűnt, hogy marha jól szólnak, mondjuk ennyi év után és ennyi albummal a hátuk mögött már elvárható, hogy egy olyan anyagot rakjanak le az asztalra, ami tud is valamit. A nyolc dal, amúgy pont megfelelő hosszt biztosít az albumnak, egyáltalán nem unom meg a zenét. Sokkal inkább azon kapom magam, hogy megint az utolsó számnál járok és újra kell indítani a lejátszót. Az egyik kedvenc dalom a The Path of Most Resistance, ez az album közepénél található és ötvözi a mostani Opeth stílusát a fogósabb riffeket. Ez nekem nagyon bejön, talán ebben a dalban található riff az, ami a legjobban a fejemben maradt, amit később még dúdolgattam is. Az abszolút YOB dal pedig a Lockjaw. Ehhez nem is kell sokat fűzni, csak egyszerűen meg kell hallgatni.
Összességében nem vesztegettem időt az albummal, de nem is lett az a zenekar, akit majd két hónap múlva magamtól előveszek. Ettől független a stoner műfaj szerelmeseinek egy kellemes utazás, amire bátorítani tudok csak mindenkit! Jó cucc ez, csak nem talált meg jókor.
Béke, Szeretet, Metal
