Az európai metal színtér másodvonalában is vannak csapatok, akik rendszeresen szállítják le egyik lemezüket a másik után. Hozzák a megbízható minőséget, az elvárható egyenletesen magas színvonalat, megörvendeztetve lojális, kitartó követőiket. Ide sorolható a görögországi székhelyű, de nemzetközi tagságú Firewind is.

Az ő esetükben azért sem akármilyen érdem ez, mert a magasan jegyzett, széles körben elismert Gus G gitáros körül voltaképp az 1998-as indulás óta állandó a népvándorlás a bandában. 2020-ra, tizenhat év után a hű fegyverhordozó, Bob Katsionis billentyűs is távozott, énekesi poszton pedig (hogy mást ne mondjak) olyan egyéniségek adogatták tovább egymásnak a mikrofont az évek során, mint Chity Somapala, Apollo Papathanasio vagy Henning Basse. Bármilyen zenekar önazonossága megsínylene ennyi vokalista-váltást – a Firewind azonban maradt, ami volt. Joggal feltételezhetjük, hogy a kilencedik stúdióalbum elnevezése ennek is szól, és Gus NEM azért választotta a csapat nevét címnek ez alkalommal, mert semmi más nem jutott eszébe…

Szóval tagcserék ide vagy oda, Gusék háza táján minden a régi. Hősünk a zeneiparban felépített kapcsolatrendszere révén levadászta Herbie Langhans énekest (ex-Seventh Avenue, ex-Sinbreed, Voodoo Circle, Beyond The Bridge stb.), az ide kívánkozó billentyű-témákat maga játszotta fel, és előrukkolt egy tömény, negyvenhét és fél percnyi, tizenegy szerzeményből álló Firewind esszenciával. Langhans torkában ugyanúgy ott van a bluesos tónus, mint a Ronnie James Dio-jellegű dallamformálás és kifejezőerő, s ezáltal kitűnő választás a német arc – honfitársától vette át a stafétát egyébiránt – a banda frontjára. A három esztendővel ezelőtti Immortals konceptalbummal sem kalandozott a társaság túl messzire a tőle megszokott, európai és tengerentúli elemeket ötvöző heavy metal muzsikától, az idei anyag viszont nyílegyenes folytatása a The Premonition - Day of Defiance vonalnak, színvonalát tekintve is.

Nem egy „találkozásunk” alkalmával konstatáltam, hogy a legtöbb Firewind nóta jónak ugyan jó, de nem kiemelkedő (ennek okán is sorolom őket a második ligába). Ezúttal lényegesen kedvezőbb az összbenyomás. Nyilván hallottuk már x-szer az egészet korábban, meg hát nem is az a szándék vezérelte Gust és társait, hogy megreformáljanak egy jellegzetes zenei és hangzásbeli eszköztárral dolgozó irányzatot. Ugyanakkor mindig is jó forrásokból merítettek, mindemellett hallhatóan akkora elánnal munkálkodtak ezen a korongon, mintha egy igazi öndefiniáló alkotás lett volna vele a végső céljuk.

Amely alkotás ráadásul kifejezetten változatos is. Az akusztikusan induló intróból kibontakozó Welcome to the Empire és a Devour a lemez elején power metal jegyeket hordoz (a kifejezés eredeti értelmében véve). A Rising Fire képében minden kétséget kizáróan az aktuális fejrázós koncertfavorit létrehozása volt a meghatározott feladat, s a szám minden klisés fordulatával együtt meg is felel ennek. A magam részéről ellenben a himnikus, közönség-énekeltetős Overdrive az a tétel, amelyet kifejezetten követelek egy jelenkori Firewind bulin. Szintén régi recept alapján készült, de megint csak ízes, szerethető, nem puszta közhelykupac. Felsejlik benne Malmsteen hatása is, az Orbitual Sunrise vagy a nagyívű Longing to Know You viszont határozottan olyan, mintha a svéd gitármágus írta volna, csak éppen mértékletesen, a rá jellemző barokkos túlzásoktól mentesen. (Konkrétan a Facing the Animal album ugrott be ezekről, a zseniális Mats Levénnel a mikrofonnál). Gus gitárjátékát meg mindenkinek hallania kell, különös tekintettel sziporkázó, érzéssel megfogalmazott szólóira!

A metal újkori forradalma persze továbbra sem itt zajlik, vélhetően a Firewind ázsiója sem fog számottevően emelkedni – Gus G pedig leginkább úgy marad meg a köztudatban, mint Ozzy egykori bérzenésze –, de legalább született egy élvezetes dalgyűjtemény a stílusban. És ez is becsülendő.