A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.
A zenekar alapítója Gus G. gitárvirtuóz, aki emellett számtalan egyéb zenekarban megfordult már, a leghíresebb (-hírhedtebb?) szereplése Ozzy 2010-es lemezén, a Scream-en volt. Szerelem-projektje, a Firewind, a power metal másodvonalában tevékenykedik, a mikrofonnál a német Herbie Langhanst találjuk (lásd még: Avantasia), immár második alkalommal. A zenekar egyébként igazi átjáróház, meg is lepődtem, hogy a legutóbbi album óta nem változott a felállásuk.
A tízdalos, szűk háromnegyedórás Stand United, bár nem konceptalbum, mégis, van egy általános üzenete, ami több dalban és a lemezcímben is visszaköszön. Leginkább úgy foglalhatjuk össze, hogy ha már annyi csapás és kórság sújt minket, akkor inkább össze kéne tartanunk, ahelyett, hogy egymás ellen küzdünk. Hiszek a pozitív mondanivaló erejében, de azért ez nem a legeredetibb gondolat, és a szövegeik is sablonosak.
A csomag zenei része viszont nagyon is tetszett, pedig eredetileg nem voltak magas elvárásaim. Lassan hozzászokom, hogy az európai ízvilágú power metal csapatok nem igazán kényeztetik a hallgatókat mostanában, így bevallom, a Firewind sem volt ott a radaromon. De ha már a kiadó volt olyan kedves, és elküldte nekünk a lemezelőzetest és a kapcsolódó sajtóanyagot, természetesen meghallgattam, és nem bántam meg. Két dolog emeli ki őket a mezőnyből: Gus G. játéka, különösen a szólói, valamint Herbie Langhans karakteres hangja. Az előbbit nem is kell magyarázni, ha a főnök egy gitárhős, ez szinte alapelvárás. Annyiban teljesíti ezt túl, hogy nem lélektelenül teker a dalokban, hanem dallamos, a laikus számára is értelmezhető szólókat játszik. Emellett számtalan hangszínt és finom trükköt vonultat fel, miközben a dalok dalok maradnak. Herbie énekét is nagyon szerettem: karcos és erőteljes, de semmi megosztó vagy szélsőséges nincs benne. Az a fajta régisulis énekes, aki tiszta erőből nyomja, jól átjön a lelkesedése a felvételeken.
Ha esetleg még nem hallottad a Firewind zenéjét, az újkori Accept világához áll közel, csak kevésbé tornaöltöző-szagú változatban. Egy hajszálnyit dallamosabb, muzikálisabb is. Néhány dalban billentyűs hangszert is hallunk, de csak mellékszerepben, a hangzást gazdagítandó. Érdekes, hogy miközben jellemzően maradnak a középtempóknál, a kétlábdob szinte folyamatosan ott dübög alul, emiatt húzósabbnak, dinamikusabbnak érződnek a dalaik. Amennyire lehet, a változatosságot is szem előtt tartották: vannak hard rockosabb témák, a lemez végén egy fél-lassú, és érdekességként felvették a The Romantics 1983-as popslágerét, a Talking in Your Sleep-et, persze a megfelelő kezelések után. Ennek eredetije nem akkora bomba, mint a Maniac volt (a Flashdance betétdala azóta a koncertjeik állandó szereplője lett), de jól táncolható bulisláger ez is. Tipikusan az a feldolgozás, ami meghagyja az eredeti ismertetőjegyeit, de hozzáteszi a banda karakterét is.
Ami a sajátokat illeti, a Fallen Angel sikerült a legjobban. Zakatolós-középtempós, mint sok másik dal is a lemezen, de olyan refrént kanyarintottak neki, ami örök dallamtapadást képes okozni. Ment is egyből az „év legjobbjai” playlistemre. Nekik is tetszhetett ez a darab, mert néhány elemét a Destiny Is Calling-ba is átemelték, ejnye. A legjobb riffet a hard rocker Chains-ben hallhatjuk, de erős pillanat a nyitó Salvation Day és a billentyűkkel megszínezett Come Undone is. Különösen tetszett, hogy ellen tudtak állni a gagyizás kísértésének, és nincsenek sem sörhimnuszok, sem ökölrázós, csordavokálos indulók. Nem mondom, hogy bátran mutogathatjuk kultúrsznob barátainknak, de nem is okoz szekunder szégyent a hallgatása, mint az …ööö, most jut eszembe, holnap majd ki kell rakni a szemetest… A mérleg másik serpenyőjébe a már említett gyengécske szövegek, valamint néhány töltelékdal (finomabban fogalmazva: kevésbé karakteres téma) kerülnek. Ha valaki nem barátja a hosszú szólóknak, őt zavarni fogják azok is, de számomra inkább hozzátesznek, mint elvesznek, összességében élvezetesebbé teszik a Stand United lemezt.
Ahogy a bevezetőben is írtam, pozitív meglepetést okozott a Firewind friss albuma, csak ajánlani tudom a hagyományos power metal kedvelőinek. A tavalyi Primal Fear anyag óta (amelyről ITT olvashattok) nem volt dolgom ennyire egységesen erős, hallgatóbarát anyaggal a szűkebb műfajban. Semmilyen irányban nem feszegetik a zsáner határait, de ez nem is reális elvárás. A turnézással nem sokat vesztegették az időt, már útra is keltek a Masterplan társaságában. Ez az első kör most elkerül minket (Pozsony és Bécs jöhetnek szóba a közelben), de biztosan lesz még alkalom elkapni őket, tavaly a Beast In Black vendégeként nagyon jól tolták a Barba Negrában. Ami a mennyiséget illeti, a power metal hívek eddig sem panaszkodhattak a termésre, a Stand United lemezzel most a minőség is előtérbe került kicsit. Felkészül: Sonata Arctica!
