Minden cikk vagy ajánló, ami szembejött az új Fates Warning kapcsán, fontosnak tartotta kiemelni, hogy ez az eddigi leghosszabb lemezük. Az ilyesmi rögtön gyanús lesz, kicsit olyan, mintha egy Ferrarit azzal adnának el, hogy milyen nagy a csomagtartója. A ferraris hasonlat nem túlzás, a progresszív metal egyik élcsapatának új eresztése az év top 10-es kiadványa, és nem azért, mert 72 és fél perces.
Gyakori sirámom, hogy nem kedvelem a hosszú albumokat. Ennek fő oka, hogy nagyon kevés zenekar képes egy óránál is több minőségi zenét egy szuszra összehozni, a zacc meg minek foglalja a helyet. A másik inkább gyakorlati: körülbelül 20 perc elautókázni a munkahelyemre, másik 20 haza, egy rövidebb lemez pont leforog. Ha késő este hallgatnám, amikor a család már alszik, egy óra alatt én is bebólintanék – nem praktikus. De itt van a kivétel, ami erősíti a szabályt, a Long Day Good Night, ami – vegyük jegyzőkönyvbe – 72 és fél perces.
A Fates Warning törzsgárda lassan másfél évtizede változatlan a fő zeneszerző és alapítótag Jim Matheos gitáros körül. Miután visszatértek a Metal Blade kiadóhoz, turnéztak egyet a Queensryche társaságában, és nekiláttak az új album munkálatainak. A Long Day Good Night végül idén november elején jelent meg, a manapság szokásos felvezetők (lemezcím, borító, előzetes dalok) után. Érdekesség, hogy Joey Vera basszusgitáros másik csapata, az Armored Saint szintén új lemezzel jelentkezett (az is jó lett), ami csupán két héttel korábban jelent meg. A kicsit késve elkészült ismertető oka, hogy idő kellett a lemez befogadására, nézd el, kedves olvasó.
Hosszú, halk intróval kezdődik a nyitó The Destination Onward, ha utcán vagy autóban hallgatjuk, azt fogjuk hinni, valami nem csatlakozott rendesen. Aztán finoman, szinte érzékien belépnek a hangszerek, majd Ray Alder éneke is, és máris kibontakozik az első csúcspont. Ha lehet ilyet mondani az ő esetükben, ez egy tipikusabb FW dal, a felépítése, a gitárjáték ismerős lesz a rajongóknak. A második Shuttered World kompaktabb, direktebb téma, olyan riffel az elején, ami szinte folyik. Jó kontrasztot adnak a karcosabb hangszeres elemek, valamint a dallamos refrén. Mondanám, hogy együtténeklős, de hát kinek van akkora hangterjedelme, mint Ray-nek?
Az Alone We Walk az egyik kedvencem. Egyszerű riffel indul (nem Sex Pistols-i értelemben), majd az első versszak után van egy hosszabb instrumentális rész, hogy aztán egy ragadós refrénnel folytatódjon. A vége felé pedig Ray unisonóban énekel. Több, mint 30 év után már nem lepődünk meg, hogy mekkora énekes, mondjuk úgy, időről időre megerősítést kapunk erről. A következő dal, az előzetesen már kiadott Now Comes The Rain még inkább az ő dala. Ez a lemez legslágeresebb témája, végig az ének viszi a hátán, mellesleg egy szép lassú.
Apropó, lassú. Feltűnő, hogy nem csak a kötelező egy-két lírai van a lemezen, hanem jóval több. Az egészet áthatja egy melankolikus hangulat, amit csak erősít Ray éneke. Ilyenkor a hangszeresek jobban a háttérben maradnak, az Under The Sun jó példa erre. És éppen mielőtt kicsit leülne, jön a Scars, az első kislemez és videó. Direktebb, ha úgy tetszik metálosabb, ugyanakkor annyi rétege és finom részlete van, hogy megunhatatlan.
Remekül építették fel a lemezt, a színek és érzések úgy váltják egymást, hogy sosem unalmas, a változatosság mégsem öncélú. Ha gyümölcsjoghurt lenne, azt mondanám, hogy organikusan finom. Úgy értve, hogy végig jólesik, minden elem a helyén van, nincsenek „jaj, hagyjuk már!” részletek vagy megoldások.
A lemez vége felé rejtették el a zenei csúcspont The Longest Shadow Of The Dayt, itt azért megszalad a techdemó, még szerencse, hogy azt is szeretjük. Csak a bevezetője 5 és fél perc, mialatt többször Joey Vera basszusgitárja viszi a prímet. Szépen válaszolgatnak egymásnak a szinte torzítatlan gitárral, majd jön egy olyan döngölés, ami bármelyik thrash bandának jól állna. Fülhallgatóval élvezkedős pillanatok ezek, ne erre akarjunk futógépezni, vagy cekkeres mamikat kerülgetni a piacon!
Egy progmetal lemez kapcsán szólni kell a hangszeres teljesítményekről is. Az nem meglepetés, hogy minden zenész mestere a szakterületének, az már inkább, hogy milyen finoman, elegánsan adják elő. Ott a virgázás több helyen is, de nem tolakodón, nem agyonnyomva a dalt. Ezt a lemezt akár háttérzeneként is hallgathatjuk, mondjuk egy társasjáték mellé. Néhány dala akár egy kávézóban is szólhatna, nem hinném, hogy reklamálnának a vendégek. Inkább prog, mint metál, ha mindenáron címkézni akarunk. Ha rászánjuk az energiát, és részleteiben fogadjuk be, másik arcát mutatja, és abban is biztos vagyok, hogy koncerten, a megfelelő hangerővel megint másikat, és az sem kevésbé vonzó.
Bárhogy nézzük, a Long Day Good Night kimagasló teljesítmény. A Fates Warning saját életművének tükrében is, a 2020-as év szerényebb termését látva meg kiváltképp. Rengeteg munka van benne, finom, kidolgozott album. Valóban változatos, jól szólnak a hangszerek, Ray pedig oktat a mikrofon mögül. Ki tudja, mikor jön a következő FW album, de addig jól megleszünk ezzel. Kivételesen megbocsátom a hosszát, sőt, akár tovább is hallgatnám még. Amúgy mondtam már, hogy 72 és fél perces?
