A Fates Warning két alapembere, Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, készítettek egy albumot, ami elüt az anyazenekar világától, ezért inkább más néven adták ki. Az előzetes hírek alapján bensőséges, álomszerű, melankolikus zenére számíthattunk.
Aki követi a Ray és Jim körüli történéseket, tudhatja, hogy továbbra is folyamatosan dolgoznak, együtt és külön-külön is. Az, hogy jó eséllyel már nem lesz több Fates Warning nagylemez, nem azért van, mert összevesztek volna, vagy esetleg nyugdíjazták magukat. Jim Matheos, a FW fő dalszerzője úgy érzi, most másfajta világban mozgolódna, és nem volna hiteles a jól bejáratott néven kiadni, csupán azért, mert azt többen ismerik. Amikor a művészi hitelesség fontosabb, mint az üzlet – rokonszenves hozzáállás! Úgy gondolta azonban, hogy Ray hangja jól illene ezekhez a dalokhoz is, nem is vitatkozom ezzel. A dalszerzés ugyanúgy zajlott, mint korábban: a zenei részt Jim állította össze, Ray pedig a már meglevő dalvázlatok alapjaira dolgozta ki az énekdallamokat.
Milyen hát ez a másfajta világ? Előszöris nem homlokegyenest más, hiszen könnyen felismerhető, kiket hallunk. Az énekes ugyanaz, és ez a nyomott, szomorkás hangulat már a legutolsó FW lemezen is jelen volt (kritika ERRE), emlékezzünk csak a When Winter Falls dalra. De Ray tavalyi szólóalbuma talán még közelebbi hivatkozási pont lehet. Azonban így is szembeötlő, mennyire lassan csordogál mindegyik dal. A változatosság fő letéteményese az ének lett: Ray a legtöbb dalhoz jellegzetes dallamokat hozott, és ahogy elővezeti őket, az igazi jutalomjáték. Sokszor alig van hangszeres kíséret, de egy ekkora kaliberű énekes mankók nélkül is megáll. Igazi „énekes” lemez lett a Really Good Terrible Things, de ha figyelünk a hangszeres elemekre, azok sem kevésbé változatosak.
Az ütemeket sokszor programozott dobok adják, de néhány dalban azokat is elhagyták. Gitárok ugyan vannak, de a hangzásuk nem szokványos: gyakran egymásra rétegezve, minimálisan torzítva vannak jelen. Én, aki nem sokat értek a stúdiós varázsláshoz (sem), nem mindig tudtam eldönteni, hogy gitárt, billentyűs hangszert, vagy egy alaposan megtrükközött samplert hallok. A hangképet különféle effektek és elektronikus hangminták egészítik ki, ezek szerepe ugyanolyan fontos az összhatás szempontjából. Azonban van, ahol csak egy akusztikus gitárt hallunk – amit az adott téma éppen megkíván. Azt elmondhatjuk, hogy Jim nemcsak hogy jól kiismeri magát ezen a területen is, de biztos kézzel, jó ízléssel, és a „kevesebb néha több” hozzáállással közelít hozzá. A hangzás levegős, nem nyomja agyon a hallgatót, és nem szorítja háttérbe Ray énekét sem.
A lemezbolti belehallgatás szerepét mára az előzetes kislemezek és videók vették át, mégis, a lemeznyitó Open Book pontosan körvonalazza, mire számíthatunk: tiszta hangzású gitár a bevezetőben, hangsúlyosra kevert, visszhangos ének, és egy kis elektronika. Olyan intim hangulata van, mintha csak nekünk zenélnének, vagy mintha egy olyan történetet mesélnének el, amit másnak nem. A második Flowers in Decay-ben már több az utómunka: az ütemek és a színező elemek is gépi eredetűek, és Ray hangja is kapott egy filtert. Ettől oda is lett az intimitás, másféle hangulat uralja a dalt.
Hadd emeljek ki egy másik dalpárost is, számomra ezek a legerősebbek. Az Unmoved-ban olyan ívet jár be az ének, amilyet csak a legnagyobbak tudnak, Jim pedig tesz róla, hogy a zenei rész is teljes összhangban legyen. Milyen érzék kell ahhoz, hogy ez így összeálljon? Mennyit kell kísérletezni a különféle effektekkel, hangzásokkal, hogy egy ilyen gazdag alap jöjjön létre, ami mégsem tolakodó? Be is kötöm ide a dal videóját, érdemes személyesen megtapasztalni.
A másik kiemelendő dal számomra az Empty. Ebben az elektronika nagyobb szerepet kap, Ray pedig szinte elfojtott hangon énekel. A dal varázsát ismét az atmoszféra adja, ezúttal egy elidegenedett, üres világ jelenik meg. Még egy kis torzított gitárt is csempésztek bele. Az album slágere talán a The Mission lehetne, persze szigorúan az adott inerciarendszerben értelmezve. A középtempónál valamivel gyorsabb, szintipopos lüktetése van, és Ray is kiereszti a hangját benne. Végül, a No Maps érdemel említést, ami afféle végefőcímként zárja le a lemezt. A billentyűtémáját bárki eljátssza egy kis gyakorlás után, csak ugye a fogós dallamokat megírni nehéz, nem eljátszani. Abba is hagyom az önismétlő lelkendezést, de az biztos, hogy ha ez a két zseni bármit alkot közösen, bármilyen cégér alatt, engem érdekelni fog.
Az egyetlen gondom az volt, hogy bár a lemez rövid, alig 40 perces, a végére mégis telítődünk vele, és nem igazán akarjuk újraindítani. Igen, alig pár bekezdéssel feljebb még dicsértem, mennyire változatos, így következetlenségnek tűnhet, hogy most meg monotonnak nevezem, de meg tudom magyarázni. Ha alaposan odafigyelve hallgatjuk, és arra összpontosítunk, hogy hol, milyen megoldásokat alkalmaznak, illetve hogy a 10 dal szinte mindegyike máshogyan szól, vagyis, ha szakizni támad kedvünk, ahhoz kiváló alany lesz. De ha csak úgy, urambocsá’ szórakozásból tesszük fel, mint egy normális ember, előfordulhat, hogy megüli a gyomrunkat. Olyan, mint egy jó művészfilm, a kommerciális énemnek azonban kéne néhány fogódzó. Tilda Swinton a jobb színész, én mégis Elizabeth Olsenért rajongok – ha értitek…
A progresszív zenéket persze azért hívjuk így, mert feltételezzük az útkereső jelleget, illetve a közönség részéről a nyitottabb hozzáállást. Ezért végső soron a Fates Warning követőinek gond nélkül merem ajánlani a lemezt – és persze bármelyik olvasónknak is, hiszen a Really Good Terrible Things dalai igazán jók. Ha tehetnék a borítóra figyelmeztető matricát, nem is az állna rajta, hogy „vigyázat, rock- és metálmentes” hanem az, hogy „vigyázat, nagyon lehangoló tud lenni.” De meg kell hagyni, azt elsőrangú módon műveli. Tény, hogy nem szól mindenkinek, meg az is, hogy nem ilyesmi való a Wacken nagyszínpadára, ettől még remélem, hogy legalább azokhoz eljut a híre, akik értékelni tudják.
