Úgy alakult, hogy év elején valódi dömping volt hard rock albumokból. Ezek nagy részéről olvashattatok is a Rockstation hasábjain, de voltak mások is. És amikor már degeszre ettem magam dallamokból, a sors bevetette a nehéztüzérséget: megjelent az All the Right Noises. Mert hát a Thunder első osztályú portéka, nem holmi összetákolt karantén-projekt.
Ráadásul sosem tudhatjuk, lesz-e következő albumuk, mert érdekes pályafutás az övék. Egyrészről az öt tagból négy a kezdetektől fogva ugyanaz, vagyis több, mint három évtizede. Ugyanakkor kétszer már leálltak, 2000 és 2010 körül is tartottak egy kis szünetet. Aztán mintha mi sem történt volna, folytatták változatlan felállásban, és kétévente kiadtak egy lemezt. Jókat – nyilván.
A Thunder mindig is olyan volt, mint egy ki nem váltott lottónyeremény. Míg mások fele ilyen jó zenével simán rocksztárok, ők – bár olykor megfordulnak a listákon – inkább bennfentes tippnek számítanak, legalábbis Anglián kívül. Az sem segíti az ügyüket, hogy Danny Bowes énekes mostanra úgy néz ki, mint egy nyugdíjas múzeumi teremőr, már csak a barna köpeny hiányzik meg a zsebébe tűzött három Pax golyóstoll. Mindegy is, legyen az ő gondjuk, hogy nem áll otthon fél tucatnyi Aston Martin a garázsban, minket most a zene érdekel.
És az bizony hibátlan, még a 13 lemeznyi életmű tükrében is kiemelkedő. Örüljetek, hogy nem valami amcsi youtuber vagyok, mert akkor ez a kritika annyiból állna, hogy ómájgád, ómájgád, és közben hevesen hadonásznék. Mert nem csak az van, hogy az összes dal jó, hanem hogy mindegyiknek saját karaktere van, miközben hamisítatlan Thunder. És még változatos is, ami csak belefér a hard rock skatulyába, az itt megtalálható.
Nagyon jól építették fel a lemezt, mindjárt egy lendületes, viháncolós számmal indul (Last One Out Turn Off the Lights). Rézfúvósok és vokalista lányok is vannak benne – gondoltam, szólok előre. Instant jókedv, pedig a téma komoly. A brexit ihlette a dalt, és a szöveg minden csak nem viháncolós. Érdemes a szövegekre is figyelmet fordítani, hol komolyak, hol humorosak, de mindig értelmesek. A mindenre kiterjedő igényesség itt is érvényes.
A következő Destruction az egyik csúcspont. Ez a kvázi-címadó, legalábbis ebben hangzik el az „All the Right Noises” sor. Lassan indul sejtelmes gitárral, majd Danny énekel szinte kíséret nélkül (hadd halljuk, mekkora kaliber), aztán olyan riffet kapunk a képünkbe, amire nem voltunk felkészülve. Vastag, mint az elefántkaki. És még jól is szól, a gitárnak van alja, a pergő szinte él, fel sem merül annak gyanúja, hogy valami sunyi elektronika lenne a dologban. Érdemes fülhallgatóval, elemezgetve hallgatni. Érdemes, nem kötelező.
Aztán lassítunk, a hármas tétel (The Smoking Gun) a menetrendszerű akusztikus lassú. Persze ebben is sok minden történik, a második felére beúszik egy kis villanygitár, és Danny Bowes is nagyot énekel. Végülis kis szódával elmegy, nyálasnak semmiképp se mondanám. Minden harmadik dal ilyen, hol akusztikus gitár, hol zongora kíséri a lírázást. A Thunder mindig hajlamos volt a melankóliára, és hát ezek a dalaik sem rosszak. Voltak olyan lemezeik, ahol ez jobban eluralkodott, meg hát az egyik örök kedvenc Def Leppard is folyton késztetést érez minél több és több lassú szám megírására. Biztos van, aki azokat szereti.
A másik nagy favorit a You’re Gonna Be My Girl. Remekül mutatja be mindazt, amit ebben a bandában szeretni lehet. Erőteljes, tökös megszólalás, Coverdale-iskola szerinti ének, és egy olyan refrén, amilyet kevesen tudnak írni. Bónuszként a vokalista lányok is több teret kapnak, és még azt is éneklik benne, hogy come on baby. Ez lehetne a lemez slágere, ha lennének még slágerek. Nemrég kiadtak hozzá egy élőben-a-stúdióban videót, hosszú idő után az elsőt, amit a végén egyből újraindítottam - itt fentebb már klikkolhatod is. Az album végén még két lazább dal biztosítja a pozitív kicsengést. Mind a Force of Nature, mind a She’s a Millionairess zeneileg könnyed, a szövegük pedig humoros. Számomra ez a Thunder kedvesebb oldala, az első két lemezük szinte tele volt ilyenekkel.
Van az angolban egy szó, effortless, amit nehéz pontosan magyarra fordítani. Olyasmit jelent, hogy természetesen, erőlködés nélkül. Számomra ez írja le leginkább, hogy milyen lett az idei Thunder album. Nem hirdetnek rendkívüli állapotot, ha írni kell pár hibátlan dalt, minden jel szerint gond nélkül megy nekik. Miközben a lazaság nem megy a minőség rovására, és ez a nagy szó. Minden a helyén van, egyfajta megnyugvást ad a hallgatása, mi is pont ilyenre készítettük volna – elméletben. Ha meg kicsit elmélyednénk, felfedi a további értékeit, és megmutatja, mennyi munka van a részletekben. Percenként bukkan fel valami finomság, annyi minden történik a dalokban. A gitárok ezernyi különböző hangszínen szólalnak meg, és ott vannak még a fúvósok, a háttérénekesek. Minőségi a produkció, a hangzás a műfaj keretein belül értve acélos, kiemelve a dobokat. Úgy sejtem, rendes körülmények között, igazi stúdióban vették fel a lemezt, bár erre vonatkozó információt nem találtam. Annyi biztos, hogy még a világjárvány előtt zajlott a felvétel, a producer pedig Luke Morley gitáros volt.
Nagyon kellemes meglepetés az All the Right Noises, még úgy is, hogy az ő szintjükön azért vannak elvárások. A Thunder rajongók gondolom, már elégedetten hallgatják egy ideje, de jó szívvel ajánlom a Whitesnake – Def Leppard vonal kedvelőinek is, meg mindenki másnak, aki kóstolna egy kis kétgitáros, ereje teljében levő brit hard rockot. Pár napja ismerkedem a lemezzel, eközben azért hallgattam mást is. Mégis, ha végigfutok a dallistán, mind a tizenegyet fel tudom idézni fejből. Számomra ez jelzi leginkább a dalok minőségét. Ha csak két lírai lenne rajta, és a harmadik helyett írtak volna egy Backstreet Symphony szintű himnuszt, úgy vágnám be az ötöst, mint böjti szél a budiajtót. De legyen 4 és fél, így is az első negyedév legjobbja – szerintem.
